Kínában ma már nem divat a Mao-zubbony

A megfiatalodott pártvezérkarReuters-felvételBonyolult gallérmozgatással éppen az egyik fülemet igyekeztem elbarikádozni a sivatagi fuvallat elől, amikor megszólal a gyerek:

– Figyeld, bedeszkázták a pálmafákat!

Még nem is értem az „Aha” végére, és máris új érdeklődés fakadt a meleg kabátbelsőből: hol vannak itt pálmák? Peking ugyan a negyvenedik fokon van, tehát Nápolytól egy kicsit még délebbre, de benn a kontinensen, közvetlen a Góbi szomszédságában, vagyis nem kifejezetten pálmás terep. De ott voltak. Nagyjából egy fok lehetett, kutyának is kevés, de ami a legkülönösebbnek tetszett: itt nemigen szoktak pálmák lenni. Hogy pontos legyek, itt egyáltalán nem szokott semmi lenni, a Tienanmen tér nagy burkolt térségeiben bolyongtunk. Szegény pálmák három oldalról hatalmas deszkapalánkokkal voltak körülvéve, de így is kíméletlenül gyötörte őket a szél.

Egy hétre rá jártam ismét arra, a pártkongresszus nyitóceremóniájára igyekezve. A hőmérséklet azóta olyan öt fokra szökött föl, és ez elég is volt a pálmáknak, hogy most már védőkerítés nélkül, büszkén köszöntsék azt a rengeteg autót, amely parkolóként vette igénybe a teret. Megkezdődött a kongresszus, amely errefelé soha nem látott eseményeket vetített előre. Kína politikai pálmája: minden külső kényszer nélkül átadja helyét a vezetés egy másiknak. Egy fiatalabbnak. A harmadik generáció a negyediknek.

A világ legnépesebb országában olyan változások zajlanak, melyeket szokott zsurnalisztikai elemző eszközeinkkel nem lehet pontosan megragadni. Akkor ugyanis csak olyanokat tudunk mondani, hogy gazdasági reform van, de politikai reform nincs. Olyanokat, hogy Kínában fennmarad a kommunista párt diktatúrája. Hogy az ország stabil. Maguk a kínaiak hagyományosan segítenek ezt az egészet kicsit olvashatóbbá tenni, hiszen potyogtatnak nekünk színes, régi és új kifejezéskincsükből. Repül ismét a „virágozzék száz virág”, besurran a „négy sarkalatos tétel”, pereg, pereg a „három képviselet”, kapunk egy jópofa kínai kifejezést, a „hsziaokang”-ot, de olyan nagyon értelmeseket, igazságszagúakat nem tudunk ettől még mondani. Nekünk, akik így akarunk elemezni, nekünk dobják oda a személyi váltást. Ez nekünk való. Ezt lehet csócsálgatni. Melyik frakció? Ki kinek embere?

A nép nagy csarnokához már csak a szélvédőn lévő parkolási engedéllyel mehetünk oda. Úgysem volt még sarló-kalapács az autómon, egyszer ezt is el kell kezdeni. Mi több, benn autózom a Tienanmen téren. A rendőri zár pöccre működik. A Reuters szerint a csarnok elől elvittek egy-két demonstrálót. Nehezen hiszem. Hacsak nem volt belépési engedélyük. Gyülekezik a nép, küldöttek, újságírók. Háromféle ember van. Sötét zakó, nyakkendő, nőben ugyanez sötét kosztüm – küldött. Népviselet – nemzetiségi küldött. Rég elhordott otthoni ruha – újságíró. És persze a sok egyenruhás, egy részük küldött, más részük szolgálatban. A milliónyi kínai tévéstáb úgy cirkál a lépcsőkön, mintha arra számítana, hogy valamelyik nagy ember itt fog bejönni. De – joggal – nem számítanak rá, csak fontoskodnak.

A ruházat kapcsán nem említettem, hogy nagyon kevés Mao-zubbony volt látható. El lehet ezen merengeni, de alapvetően egy oka van: nem divat. Az utcán még csak-csak látni, de hivatalos helyeken, eseményeken elég ritkán. Amikor a nagy, egyhetes ünnepek vannak, és Pekinget elöntik a vidékről érkezett kirándulók, akkor van tele a Tiltott Város Mao-zubbonyokkal. Azt akarom csak ezzel mondani, hogy a kongresszuson kevéssé reprezentált viselet egyáltalán nem jelenti azt, hogy, mondjuk, a „konzervatív irányzat” meggyöngült volna a pártban. Ezt ebből nem lehet megállapítani.

Bevallom, az átlag pekingi utca érdekesebb, mint ez a díszes jövés-menés. Például három utcai nap elég, hogy az embernek feltűnjön, milyen sok kövér gyerek van Pekingben. Nem hormon-karnevál. Zsír. Rövid ideje vagy ott, még nem ezt figyeled, csak úgy regisztrálod a szemed sarkával. A fókusz még a Tiltott Városon van, és a nagy lámakolostoron. A megállapítás is rutinszerű: tudnak élni. Csak amikor kimondod, hogy azért ezek a kínaiak tudnak élni, nézed ezt a sok pufi gyereket, csak akkor esik le a tantusz (pontosabban itt is telefonkártya), hogy miről is beszélsz. Igen, ez az első utcai demonstrációja a jobb létnek (ezt jelenti a hsziaokang). A jobblétnek is. De főképp az egykézésnek.

Sokáig hajlamosak voltunk azt hinni, vagy csak arra gondolni, hogy az egykézés lényege megakadályozni a további népességrobbanást. A Nyugat egész megértően tudott gondolkodni. Ez fontos. A mi fogalmaink szerint persze durván megsértik az emberi jogokat, mondogatja is néhány szervezet, de a Nyugat, úgy egészben, nem nagyon ugrál. Nem dicsér, nem kárhoztat. Csendben örül. Ez az érdek. A közé. Nemcsak a kínaiaké. Egészen kínaias vagy keleties gondolkodás, még ha szégyellős is. Azt azonban nehezebben vesszük észre, hogy ennek a szituációnak a mélyén milyen valódi robbanás készül. Ezek a gyerekek ugyanis nemcsak kövérebbek a szüleiknél, hanem a maguk szintjén összehasonlíthatatlanul iskolázottabbak, műveltebbek, öntudatosabbak, s akaratosabbak is. A sok gyereken trenírozott kínai mentalitás minden energiáját és szeretetét most az egykékre önti. A világ nem is tudja, mekkora bomba ketyeg számára a kínai családokban.

A kongresszuson ebből csak arról beszélnek, hogy „hsziaokang”. Ami persze elkél. Ketyeg itt még egy-két bomba a saját háznak is, nemcsak a világnak. Élnek itt még százmilliók elég messze ettől a bizonyos hsziaokangtól. Természetesen tudják. A világnak kevés olyan politikai elitje van, amelyen ilyen nagyfokú tudatosságot lehet érzékelni, mint a kínain. Ez részben adódik a politikai szisztémából is, de mivel elég hosszú már a története a létező szocializmusnak, az ember nagyjából képes elválogatni a rizsát (hogy stílszerű legyek) a valódi elképzelésektől.

Benn a teremben csak úgy röpködnek a húsz-, ötven-, százéves tervek. Ez hamar megszokható Kínában. Legyen szó bármiről, először elmondják, most mennyi van, jövőre mennyi lesz, öt év múlva, ötven év múlva. A Nagy Hajsza legfrissebb példája. Hallom, hogy Kína nemzeti összterméke az idén haladja meg Olaszországét, 2005-ben Franciaországét, 2020-ban lesz a világ harmadik legnagyobb gazdasága, és 2050-re előzik meg Japánt. Ha minden jól megy. Kicsit megkopott, de mégis acélos gyakorlattal próbálom meg lefejtegetni a teremben hallottakról a mozgalmi mázt, és bizony, szinte semmi másról nincs szó, minthogy minden jól menjen. Lépésről lépésre.

S talán ez a legnagyobb tét, erről szól minden. Lépésről lépésre azért kell szerintük haladniuk, hogy elkerüljék a nagyobb feszültségeket, az esetleges összeomlást, a kezelhetetlen szituációkat. Ugyanakkor nagyon nehéz meghatározni azt a tempót, amely minimálisan szükséges az átalakításban ahhoz, hogy annak valódi értelme legyen. Nincs itt kertelés, a politikai hatalomról van szó. Csiang Cö-min legalább háromszor mondja a beszédében, hogy ha ezt és ezt nem tesszük meg, elveszítjük a hatalmat. A politikai reformot nemhogy nem látják szükségesnek a piacgazdasági átalakulásban, hanem Csiang a nyitó- után még a záróbeszédben is előhozta a „négy sarkalatos tételt”, amely egyértelműen a párt kizárólagos hatalmának fenntartását jelenti.

„Biztos valami apró változás történt” – dörmögi mellettem Robert, egy amerikai újságíró, inkább ideges, mint jóízű nevetést kiváltva a környéken, amikor a megadott időponthoz képest már több mint egy órája várunk Hu Csin-taóra. Pontosabban, nem tudjuk kire, a megválasztott pártfőtitkárra. Ha egyáltalán megválasztották. A tolmács gyűrögeti a papírjait, gyakorol. Állítólag nemrég egy rendezvényen egy kínai fordító angolul „Hu Csin-tao asszonyként” emlékezett meg az alelnökről. De jönnek, és most minden klappol. Itt most nem hibázhatott senki.

Peking, 2002. november