Kik a szlovákiai magyarok és mit akarnak?

Ugyanúgy, ahogy ma is járnak köztünk Katarína Szászovák és Szász Katalinok, a szepesszombati németek közül is sokan érdemesnek látták magyarosítani a nevüket, illetve voltak olyanok, akik kitartottak az eredeti mellett. A kiegyezés utáni Magyarországon, mikor a gazdaság kerekei felperegtek, egyre menőbb volt inkább magyarnak lenni, hasonlóképpen a mai hangulathoz, miszerint érdemesebb szlováknak lenni. Ez nem jó hír azoknak, akik a gazdasági jólét növekedését tartják a nemzeti identitás egyik fő előfeltételének, a kapcsolat sajnos nem ilyen egyértelmű. A legújabb népszámlálási adatok igazolják, hogy ma valami hasonlót élünk meg, mint akkoriban a szepesszombati németek a monarchia többi nemzetiségével egyetemben.
A nemzetiségváltás divatja és kényszere nagy történelmi állandó a Kárpát-medencében. A szlovákiai magyarság körében mindmáig erősek a kitelepítések, lakosságcsere, vagyonelkobzások és reszlovakizáció okozta történelmi traumák. Az a generáció, amely a hontalanság éveit gyerekfejjel még megélte, lassan elmegy, viszont a tapasztalat és „ösztön” továbböröklődött a ma gondtalan facebookozó, világjáró fiatal generációkra is. Így van az, hogy a huszadik század nehéz évtizedeiben nyelvkérdésben gyakran volt muszáj igénytelennek lenni, ma meg egyszerűen csak igénytelenek vagyunk. Értetlenül nézzük a Komárno–Bratislava közt járó sárga vonatból, hogy miért ugrál egypár piros gatyás ürge az ekeli állomás körül egy kétnyelvű táblával. Az, hogy ez a vonat csak egy nyelven beszél, fel sem tűnik. Ha pedig valaki igényelné a magyar szót is, az már nacionalista és magyarkodó.
Pedig egy erősebb öntudattal, közösségi igényeket karakánabban megfogalmazó hozzáállással az életünk minősége is jobbá válna. A kétnyelvűség ügye csak a kezdet. Aki igénytelen és passzív egy olyan, a nap huszonnégy órájában jelenlevő lételemmel, mint a nyelvhasználat, ugyanolyan igénytelen és passzív az élet más területeire vonatkozó jogaival és kötelességeivel kapcsolatban is. Legyen az akár egyéni szinten egy hitelszerződés aláírása a bankkal, szűkebb közösségi vonalon egy veszélyes szemétlerakat létesítésének megakadályozása a faluban vagy országos szinten a déli régiók gazdasági diszkriminációjának megszüntetése.
Az igénytelenség a politikai elitünkben is érzékelhető. Pedig neki hatványozottabban magasabb elvárásokat kellene támasztania önmagával szemben, különösképpen az olyan érzékeny szakterületeken, mint az oktatás vagy régiófejlesztés, legalább azáltal, hogy hozzáértő szakpolitikusokat alkalmaz, vagy legalább elég nyitott ahhoz, hogy megkérdezzen politikán kívül mozgó civileket.
***
Az elmúlt húsz év alatt – a dicsőséges forradalmi éveket, a komáromi nagygyűlést kivéve – a szlovákiai magyar csak reagál, semmint kezdeményez. Így vagyunk a Magyarországról érkező kezdeményezésekkel is: a kettős állampolgárság bevezetésére is csak reagáltunk, ahelyett hogy ezt előtte magunk között érdemben megvitattuk volna. Ma pedig oldjuk a következményeit, ahelyett hogy mi kezdeményeztünk volna a megmaradásunkhoz ténylegesen fontos ügyeket: konyhanyelvé züllik az anyanyelvünk, nem módi magyarnak lenni Szlovákiában – már egymás közt sem –, a közegészségügyi jelentések riasztóak, Dél-Szlovákiában a legmagasabb a rákos megbetegedések és öngyilkosságok aránya. A gazdasági visszamaradottságról nem is beszélve.
Tóth Károly ebben a sorozatban azt írta, hogy „amíg a szlovákiai magyarok nem rendelkeznek kellő presztízzsel az államéleten belül, aligha képzelhető el, hogy érdemes lesz magyarként élni Szlovákiában”. Önmagunk gatyába rázásán kívül persze nagyon sokat számítana, ha ennek a köztársaságnak a fő képviselői többször, világosan kijelentenék, hogy a kisebbségek tagjai megbecsült részei ennek az országnak. A gond az, hogy ezeket a szereplőket alig szembesítik ezzel az igénnyel. Ehelyett – az esetek döntő többségében – közéleti szereplőink (nem csak a politikusaink) többségi nemzet felé való kommunikációja védekező magatartásról tanúskodik. Állandóan reagálnak: magyarázniuk kell, hogy miért vagyunk lojálisak, miért nem akarunk elszakadni, vagy miért nem vagyunk Budapest ötödik hadoszlopa. Ezek az üzenetek nemcsak a szlovákok felé irányulnak, hallja őket az ugyanolyan defenzív szlovákiai magyar is. Mennyiben gyengítik a pozitív identitásképét (ha még van) az ilyen magyarázkodó üzenetek? Ha a választott képviselőik egyfolytában a szlovákok által ránk nyomott stigmával hadakoznak, akkor a gyalogmagyar is így fog gondolkozni. Ehhez idomul aztán a nyelvhasználata, az, hogy milyen iskolába adja a gyerekét, és végül milyen nemzetiséget jelöl be a népszámlálási kérdőíven.
Noha a szellemes visszavágás – Mark Twain szavaival élve – olyasvalami, ami huszonnégy órával később jut az ember eszébe, egy tudatos kommunikációs stratégia az ilyen ismétlődő eseteket kezelni tudja. Például a politikusainknak folyamatos dilemmát okozó kérdés megválaszolása, miszerint kinek drukkolnának egy magyar–szlovák hokimeccsen? A megfelelő válasz az is lehetne, hogy akkor tudnának a szlovák csapatnak szívből-örömből drukkolni, ha Szlovákiában a magyar tényleg otthon érezné magát, nem pedig másodrangú polgárként volna kezelve.
A szimbólumok szerepe ezért elhanyagolhatatlan. A szlovák alkotmány preambulumának megváltoztatása „mi, Szlovákia polgárai”-ra egy ilyen megfogalmazott igény lehet. Még ha ma teljesen kizártnak tűnik is, hogy az elkövetkező években egy ilyen módosítás megvalósuljon, hosszabb távú célként felvállalható; szimbóluma lehet egy kezdeményező, semmint reagáló kommunikációnak a többségi nemzet felé. Ez ideig nem hallottam olyan szlovákiai magyar közszereplőt, aki ezt felemlegetné szlovák vitapartnernek, ha az éppen a szlovákiai magyarok lojalitását hiányolja.
***
Kis közösség vagyunk, a külső ösztönzéseken kívül minél több belül az előremutató, bátor példa, annál jobb. Sok lamentálás folyik azon, hogy kevés a sikerélmény, nincs pozitív példa. Hát szerintem van, csak nem beszélünk róluk eleget. A várhosszúréti Buzgó kocsma siker, a Szőttes tánctábor, a DH nyári tábora siker, az Ady Endre Diákkör 55 éves évfordulója siker, ugyanúgy az önerőből felújított ekeli vasútállomás és a kétnyelvűségről szóló vándorkiállítás vagy a cserkészek nagytábora is. Bott Frigyes tökmagolajreceptje és borai, Molnár Csaba Štúr-filmje szintén siker. Mind-mind nagyszerű, közösségi siker – egy spontán, nem teljes lista azokról a helyekről, eseményekről és egyéniségekről, melyekbe e sorok írója idén belebotlott. A sort bőven lehetne folytatni: több hasonló sikertörténettel, ezek részei annak a szlovákiai magyar márkának, melyet ezentúl tudatosabban kéne továbbtervezni.
A márkaépítéssel kapcsolatban idevág egy személyes történet cserediákos éveimből. A szemeszter kezdetén ismerkedőestet rendeztek nyelvtanfolyamunk résztvevőinek, melyen Európa minden részéből érkeztek diákok. Köztük volt egy alacsony, szőke finnországi leány, aki finoman mosolyogva kis füzetecskéket osztott szét a kocsmázó társaságnak. Színes lapokon mosolygó napocskák és térképek szerepeltek, először azt hittem, hogy valami keletivallás-féle dolog vagy óvodás rajzok. Kiderült azonban, hogy a lány finnországi svéd, és a füzetek róluk szólnak. Nemzeti színek vagy hivalkodás nélkül, kedves rajzokkal és rövid szövegekkel több világnyelven el volt magyarázva, hogy ők bizony a finnországi svédek, itt és itt élnek, ezzel és ezzel foglalkoznak, büszkék magukra és virágozzék minden virág. Mint kiderült, a hölgy nem volt otthon tagja semmiféle politikai ifjúsági csoportnak vagy regionális PR-szervezetnek, de még egy helyi futósíelő egyesületnek sem. Egyszerűen fontosnak tartotta, hogy ha ő külföldre megy, beszerezze a megfelelő marketinganyagot, hogy másoknak bemutathassa a közeget, ahonnan jött.
Eldönthetjük tehát, hogy melyik példát követjük a szepesszombati temetőből. A választás szabad, viszont a döntést követő nehéz, évekig tartó munka elkerülhetetlen. Világos önképpel, igényességgel, kezdeményező, semmint csak reagáló kommunikációval és tudatos márkaépítéssel ez a feladat elvégezhető.
MELECSKE  ÁKOS
A szerző Prágában élő közgazdász, szakterülete vállalatgazdálkodás és pénzügyek