Kié a föld?

Ige: „A földet senki se adja el véglegesen, mert enyém a föld, ti csak jövevények és zsellérek vagytok nálam. Ezért a birtokotokban levő egész földön tegyétek visszaválthatóvá a földet.” (Mózes 3. könyve 25, 23–24.)

Azt hiszem, hogy senki előtt nem szorul magyarázatra a „jubileum” szó. Bár sejtjük, hogy idegen eredetű, de úgy meghonosodott már a köznyelvben is, hogy mindenki azonnal valamilyen kerek évfordulóra, ünnepi megemlékezésre gondol vele kapcsolatban. Az idegen szavak szótára latin elemekből építkezőnek mondja, de valójában zsidó eredetű, és egy régi ünnepre utal, amit Isten rendel a választott népnek. A „jóbél” szó, ahogy ezt az ünnepet nevezik, eredetileg kost, majd kosszarvat s az ebből készült kürtöt jelentette, amivel meghirdették országszerte az ünnep kezdetét. Igencsak ritka ünnep volt ez, hiszen minden ötven évben egyszer került rá sor. (Innen a jubileum, a kerek évforduló!) Kerekségéhez mégsem a százas felezésével jutunk, egyrészt azért, mert akkor még egyáltalán nem számolták az évszázadokat, másrészt a tízes számrendszer is túl profán és világi volt ahhoz, hogy ilyen jelentős ünnep meghatározásának alapja legyen. A hetes és a tizenkettes szent számok voltak az időmeghatározás alapjai (lásd a hét napjai, vagy a nappal 12 órája és ugyanennyi hónap az évben; a tízes számrendszer máig sem bírta ezeket kiszorítani). Az ígéret földjén Isten a hetedik nyugalomnapnak megfelelően a földnek is rendelt nyugalomévet. (3Móz 25, 2) Hat éven át kellett bevetni a földet, de a hetedik évben parlagon kellett hagyni, „hogy legyen nyugalma a földnek is”. Ez nem annyira valami agrártechnikai megfontolásból és egyáltalán nem lustaságból volt így. Sokkal inkább az Isten iránti bizalom, a hit és ráhagyatkozás próbája volt. El is bukott benne rendesen a későbbiek során Izrael népe, mint ahogy a profit oltárán ma is elbukik a legtöbb vasárnapi nyugalom, s ezzel egyenes arányban nő az elégedetlenség, a nyugtalanság, a türelmetlenség.

Minden hét nyugalomév után következett a nagy örömünnep éve, az elengedés, a fölszabadítás éve, a „jóbél”. A jubileum tehát nem más, mint 7x7 azaz 49+1=50. (A pünkösd sem félszáz nappal húsvét után van, hanem egy jubileumnyi időre tőle!) Az ünnep üzenete pedig az idézett fejezet 10. verse szerint az, hogy „hadd jusson hozzá újra mindenki a birtokához, és hadd térjen vissza mindenki a nemzetségéhez”. Mit jelentett mindez? Azt, hogy Izrael fiai számára a föld nem volt véglegesen eladható, és egy izraelita sem tarthatta véglegesen szolgálatban a másikat, még akkor sem, ha elszegényedve magát eladni kényszerült. Mert az elengedés évében helyreállt az eredeti rend. Isten adta örökségül az ígéret földjét Ábrahám utódainak, hogy ott éljenek, de a tulajdonos maga az Úr maradt. Ő kiváltotta népét az egyiptomi rabszolgaságból, ezért nem lehettek egymásnak végleges rabszolgái. Az esetleges üzlet tárgyát csak az elengedés évéig hátralevő méltányos ár képezhette. Sőt az eredeti tulajdonos számára vagy közvetlen hozzátartozója számára az öröksége bármikor közben is visszaváltható volt. De maga a föld is, a nép is az Úr szent tulajdona maradt.

„Mert enyém a föld” – mondja az Úr – és benne minden! Az ember önteltségében milyen gyakran próbálja ezt nem tudomásul venni. Háborúkat folytat, üzletel, csal, dekrétumokat alkot. Ma már nem csupán a négyzetméterekért folyik a harc, de kufárkodik az úrhatnám ember emissziós kvótákkal, a föld olajával, a tenger kincseinek birtoklási jogával, az esőerdők talajával, lassan az égbolt kékjével is. A fogyasztói szellem eluralkodásával már-már úgy tekinti, mint egy műanyag palackot, amit ha kiürült, legföljebb kidob. Pedig nem tulajdonosok vagyunk, csupán az Isten adósai, s ha Ő nem adja a Megváltót, beleveszünk az életbe, s még a talaj is elfogy lábunk alól. A közmondás szerint is „a föld nem atyai örökségünk, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön!” Vigyázzunk rá, ne adjuk idegennek, hanem őrizzük meg nekik.

A szerző református lelkész