Ki vagyok én?

A háromtagú banda épp abban a városszéli buszmegállóban élte ki alkotási hajlamát, ahová én is érkeztem. Illuminált állapotban voltak. Hogy a buszvárás üres perceit akarták-e ezzel elütni, vagy itt táboroztak le a közelgő éjszakára, nem tudni. Az erkölcstelen rajzokat, a trágár szavakat, a rongálást nem tűrhettem szó nélkül. Könnyelmű voltam. Nem mértem fel az erőviszonyokat. Az egyik fenyegetően rám ordított. Ki vagy te? Ebben a formában még sose foglalkoztam ezzel, belém szorult a szó, s ez ürügyül szolgált egy hatalmas röhögésre. A „művész” is felém fordult a festékes sprayjel, jelezvén, ha nagyon akarom, színt ad sápadt arcomnak. Ha nem akarsz indián lenni, tanácsolta a harmadik, húzd el a beled innét! Mivel a buszindulásig még hoszszúnak tűnő percek voltak, s ebben az esti órában más utas nem jött ide, szófogadó lettem. Azt, hogy egy ember vagyok a sok közül, minek is mondtam volna, hiszen nem értelmes lényekkel találkoztam.