Kettős élményvilág

Kettős élményvilág határozza meg karácsonyaimat. Az elsőt az emlékezet őrzi. Anyai dédmamám még jóval a karácsonyi ünnepkör előtt ostya helyett krepp-papírokat, csillogó ezüstpapírba csomagolt diókat aggatott a fára. Alája Manci néni házi készítésű puncsos, diós, kakaós és sósborszeszes kőkemény szaloncukorkái kerültek. De jutott belőlük a karácsonyfa ágaira is. Ez a gyermekkor élményvilága, szülőfalum, Nána katolikus közege a lencselevessel, mézzel csorgatott mákos gubával és a többi családi szertartással: apám diódobálásával, almaszeleteléssel, a Jézuskának szánt kistányérkával.

A másik élményvilág felnőttkoromhoz, lakhelyemhez, Baracskához, a református kultúrkörhöz kötődik. A gyermekek templomban való szentesti versmondásai és énekszója után az ünnepi öröm üzenetével töltődnek meg a szülői és nagyszülői szívek. Az ünnepi asztalról nem hiányozhat a halászlé s a rántott hal sem.

Gyermekkorom karácsonyi szokásait, az ünnepi szertartásokat gyermekeimre örökítem át. Nemcsak az ünnep meghittsége miatt, hanem családom legidősebb tagjainak elveszítése miatt is összeszorul ezekben a napokban a szívem. Tavalyelőtt a nánai Mamát, tavaly pedig a baracskai Mamuskát szólította magához az Úr. Mindketten advent idején mentek el. Nem csak őket, főztjeiket, sültjeiket is megőrzi az (íz)emlékezet. A bánat könnyeit gyerekeim ünnep- és ajándékváró öröme szárítja fel. És velük együtt örül nekik a család is, s egy-egy mozzanatban, szóban, fél mondatban, pisla gyertyafényben, sajátos karácsonyi ízben a mennybe költözött dédmamák derűtől kisimult, csillagfényes, jóságos tekintetükkel idéződnek meg.