Két népszámlálás közt

Ige: „Ezeket vette számba Mózes és Eleázár pap ... a Jordán mellett, Jerikóval szemben. De ezek között nem volt már senki a Mózes és Áron pap által számba vettek közül, akik még a Sínai-pusztában vették számba Izrael fiait. Mert az Úr megmondta nekik, hogy meg kell halniuk a pusztában. Nem is maradt meg közülük senki,csak Káléb, Jefunne fia

és Józsué, Nún fia.”

(4 Mózes 26, 63–65)

Talán megszámolni is nehéz volna, hányszor veszi számba az ember élete folyamán dolgait. Számba veszi lehetőségeit, amikor holnapot tervezget, elszámol dolgaival, amikor viszszatekint a tegnapra. Számot ad önmagának, elszámol mások felé. Egy-egy ilyen elszámolás általában lezár egy életszakaszt, ugyanakkor ölében ott szunnyad már egy teljesen új kezdet csírája. Olyan ez, mint maga az élet: kilégzéskor kiöblítjük tüdőnkből az elhasznált levegőt, hogy helyet adjunk a friss, az éltető oxigénnel teli újnak.

A számadás nem csupán egyéni életünk része. Ott van a legkisebb emberi közösség, a család életében éppúgy, mint egy gyülekezet, társaság vagy a legnagyobb emberi közösségek, az országok életében. Ilyen számbavétel maga a népszámlálás is, aminek ma inkább statisztikai szerepe van, korábban viszont alapul szolgált minden adózáshoz, hadakozáshoz, egyáltalán egy ország vagy uralkodó nagyságának igazolásához.

A Bibliában is több ízben találkozunk népszámlálással. Különösen érdekes és tanulságos nyomon követni ezeknek okait és következményeit Izrael népe életében. Amikor Isten maga adott utasítást erre, akkor ez valamilyen szövetségkötéssel, vagy a szövetség megújításával volt kapcsolatban. Amikor Dávid király hatalma csúcsán birodalma vagy még inkább a saját nagyságát akarta megtudni, akkor ennek súlyos ítélet lett a következménye. Mózes negyedik könyvét, amelyből a fönti igeszakaszt idéztük, latinul Numerinek („Számok”) nevezik. A magyar versikében azt tanítjuk, hogy Mózes ezt a könyvet „a nép megszámlált rendjéről” írta. Az egész pusztai vándorlás így mintha két népszámlálás közé ékelődnék be. Az egyik mindjárt a könyv legelején a Sínai-hegy lábánál történik. Ez az első nagy szövetségkötés helye, ahol a Mózesnek adott isteni ígéret szerint az Egyiptomból kivonuló nép Istenének áldozott. Itt kapták a szövetség igéit, a Tízparancsolatot két kőtáblán, és itt rendelkezett Isten a szövetség sátorának és az egész istentiszteleti rendtartásnak formájáról. Az ilyen szövetségkötés alkalmával pedig számba veszik a szövetséget kötő két felet. Főleg azért, hogy ne maradjon ki senki ennek áldásaiból. De a szövetségszegés is név szerint minden megszámláltat érint. Ennek lett következménye az, hogy az első népszámláláskor számba vettek közül senki sem léphetett át az ĺgéret földjének határán, csupán Józsué és Káléb. Miért ők? Mert ők hittel elfogadták Isten hatalmát és a szövetség iránti hűségét. Mindaz abból fakadt, hogy már harmincnyolc évvel korábban, közvetlen a sínai törvényadás után állt Izráel népe a Kánaán határán. Mózes akkor tizenkét kémet küldött a földnek kikémlelésére, de közülük csupán Józsué és Káléb volt az, akik azt mondták, Isten kezükbe tudja adni a tejjel és mézzel folyó földet. Még akkor is, ha lakói szálasabbak és számosabbak Izráel fiainál. A másik tíz Kánaánnak rossz hírét keltve eltántorította Isten akaratának teljesítésétől a népet. Ezért mondta Isten, hogy a számba vettek közül senki nem megy be az ĺgéret földjére, kivéve Józsuét és Kálébot. Akiről azt gondolták, hogy prédákká lesznek, az ő fiaik örökségként kapják a szövetséget és vele a földet. Ezért a negyven év a pusztában, ahol kimúlik a hitetlenség, s csupán a hit emberei lehetnek az örökösök.

Pál apostol azt írja: „Azt pedig állítom, testvéreim, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot.” (1 Kor 15, 50). Ami emberi, ami csak e földre vonatkozik, kívül marad az Isten országán. Egyedül a kálébi és józsuéi hit az, amely által örökölheti Isten országát. Igazi hit nélkül, hogy Jézus értem halt kereszthalált, senki sem lehet kedves az Istennél.

A szerző református lelkész