Két kábító riport a fűházból és környékéről

Hogyan termesszünk vadkendert – magyarázza a holland coffee shop-tulajdonos (balról) egy vandkender-legalizálásért küzdő angol aktivistának a hollandiai HaarlembenReuters-felvételLeülök, iszom a gyenge kávét, ha már kávéházban vagyok, ahol persze ritkán isznak kávét késő este, a nap más szakában is csak elvétve. Ez itt csak a nevében kávéház, de a nevében se holland, ez itt a mindig angolul nevezett coffee shop Amszterdamban, ide szívni járnak. A fűnek van szaga, tán a papírnak is, amibe sodorják, sokan púpos cigiformára töltik, többen az orosz mahorkaszipókához hasonlóan megcsippentve, háromszögbe laposítva a két végét, háromszögbe laposítva a két végét, ja ezt már írtam, álljunk meg, hosszú már a mondat. A fű szaga, az zavar meg, majd ráfogom, hogy miért írjuk ketten ezt a riportot.

Az egyiket az az énem írja, aki Észak-Vietnamban kiköpte a falu fővendégének járó bételt, majd Dél-Vietnamban a piacon kínált, ópiumos vízipipát úgy szívtam meg, mint piás sofőr a szondát: lehelet se be, se ki. Aztán Amerikában kínáltak mindent, mi narkós szem-szájnak ingere, ám tartottam magam: – Just say no! – mondta a kampány, és én már annyi országban annyi kábítószertől ronccsá lett embert láttam, hogy tényleg nemet mondtam mindig. Valahogy úgy gondoltam – talán, de nem biztos, úgy gondolom ma is –, hogy az első slukk fűtől nyílegyenes lejtő vezet a heroinhalálig, könnyű és kemény drog között annyi (se) a különbség, mint a sör–pálinka távolság, gondoltam, de már megint túl hosszú a mondat. Szóval az anyagot be kéne tiltani, az emberiséget leszoktatni róla, ha szép szóval nem megy, akkor ... na, itt tényleg álljunk meg, hogy mondhatsz magadnak ilyen hülyeséget, kényszerrel erényt?! Biztos a fű szaga zavar. A másik riportot pedig az az énem írja, aki szeret alkoholt iszogatni, láncdohányos, éjfélkor is kész hideg csülökkel vígan koleszterinkedni, nehogy már valaki betiltsa ezeket nekem, lassú, de korai halál, tudom, hagyjanak békén a leszoktatással is. Álljunk már meg, mindenki úgy teszi tönkre magát, ahogy akarja. Ha valaki narkózni akar, ám tegye, csak ne öljön vagy lopjon érte, miatta, vele.

Szép kis riport lesz, ha csak magamban beszélek, annak idején ugyanígy kínlódtam riporterként magánemberi dilemmáimmal a melegbárban és a masszázsszalonban is. – De sok szép sz betű! – írom tovább, húzom az időt, a jöjjön szón meg mennyi szép pont lesz majd ékezetnek!, már alig érzem a fű szagát. De még mindig zavar, émelyít. A szomszéd asztal körül víg társaság szívogat, dumálgatnak, mint Baján (az is kikötőváros, csak már nincs kikötője, de még lehet) a kocsmában. Valamiért az egyik bajai kocsma jut eszembe, pedig ebben az amszterdamiban (kikötőváros, és még van kikötője) szesz nincs, a coffee shopban a törvény szerint nem is lehet, fű mellé nem jó, mondják, jöjjön (gyere, de azon nincs ékezet) csak ide közénk, ha van kedve(d). A hollandul beszélők már nemigen magázódnak, angolul főleg nem. A fűben az a jó, hogy olyan jól érzed magad, mint a jó italtól, de nem vagy utána másnapos. – És az íze? – Próbáld ki!

Nem merem, vezetek – mentegetőzöm, de aztán őszinteségi rohamot kapva – nyilván már másodlagosan sokat szívtam a fű füstjét – elmesélem nekik, miért nem, elmondom a cikkből a fenti, a második bekezdést, hogy magammal ketten írom ezt a riportot. Félek, majd émelyíti őket, de nem. Értik. Megértik. Sokszor beszélnek nem szívókkal ilyesmiről. Aztán elmondják, hogy könnyű és kemény drog között igenis nagy a különbség. A könnyű – ha nem kombinálják nyugtatóval, szesszel, szennyezett anyaggal – nem alakít ki függőséget, legalábbis nem nagyobbat, mint ha valaki a nikotinos cigarettára szokik rá. A kemény, az igen. Bólogatok, ezt már brüsszeli ismerősöm elmesélte, olvastam is róla, a szakértők zöme is ezt mondja, mégis... Aki könnyűvel kezdi, vajon nem tér át idővel a keményebbre? Bólogatnak, nekik is mondták már ezt, példát is tudnak rá. Tudod, a dupla whisky a hatodik sör után... De nem. A huszonéves pincérlány tizenéve füvezik, társaságban marihuánát is néha, de crack soha. Szintetikum se. Heroin főleg nem. A csapos hoz egy brosúrát, abban minden le van írva. Mi árt, mire hat, hogyan, mennyire? Mit szabad, mennyit, mit nem? Már nem jogilag, hanem annak, aki a szívással együtt ugyanolyan normális akar maradni, mint a barátok közt módjával alkoholos italt poharazgató.

Jogilag amúgy világos a dolog Hollandiában. (Nemsokára Belgiumban is. És Baján?) Mint mondják, pont harminc éve vannak „kávéházak”, hetvenkettőben „teázó” cégérrel nyílt az első, amit bezárattak ugyan, de mire (hetvennyolcban) tényleg be is zárták, addigra vagy negyven másik nyílt meg az Amstel (a folyó) partján. Mert közben hetvenhatban a holland kormány jogi különbséget is tett a könnyű és a kemény „tudatmódosító szerek” között. Könnyű vagy lágy drog lehet nálad, kizárólag saját használatra, például három deka marihuána. Ha nincs, mehetsz a kávéházba, ott vehetsz öt grammot, ha elmúltál tizennyolc. Általában vehetsz hatóságilag ellenőrzött füvet, de a hatóság korlátozza és ellenőrzi, hogy mekkora készlet lehet a fűházban. Reklám niksz. Nem is kell, ott a szag, ami szép nyári estéken (ha volnának ilyenek Hollandiában) kétszáz méteres körben is érződik. Fűházból mindenesetre van már vagy ezer.

Adatból több tízezer. Megint hosszú mondat jön, biztos már rászoktam. Az egyik legfrissebb adathalmaz a páneurópai narkójelentés, vaskos kötet, a helyzet rossz, és romlik, egyre több lágy, könnyű, váltósúlyú, kemény és gyilkos szer jön be és fogy el Európában, az „élvezők” korán kezdik, és korábban halnak, az iskolákba már szag alapján is el lehet jutni, aluljárók és más földalattiak, törvényfölöttiek és jogbavertek, dílerek, „mákos” orvosok, és a tényleg betegek közül csak elenyészően kevésnek van annyi mákja, hogy élve szabaduljon.

De. Hollandiában jottányival sem rosszabb a helyzet annál, mint a narkót drákói szigorral tiltó országokban. Sőt. Norvégia után Hollandiában a legkisebb a kábítószert élvező és „élvező” emberek aránya.

A pincérlány csóválja a fejét. – Ne keress összefüggést. Ha tiltanák, akkor se biztos, hogy többen szívnának, az meg főleg nem biztos, hogy kevesebben. A lágy drog magánügy, csak nagyon erőltetetten lehet társadalmi ügynek titulálni. Én nem azért szívom, mert szabad. Aki nem szívja, nem azért nem szívja, mert tilos.

Te miért szívod? Visszakérdez. – Te miért iszol? És miért cigizel? Mert jólesik, meg mert rászoktál. A kannabisz nem veszélyesebb, mint az alkohol és a bagó. Tudatmódosítónak még jobb és veszélytelenebb is – mondja a pincérlány, és vagy a költői hajlam teszi, vagy a második füves cigije, de filozofikus érzelemerősítőre vált. Slukkol, kifúj, és mondja tovább: – És azért nem kérek, nem is fogok soha kérni kemény drogot, mert én, mint te a bort, a füvet hangulatjavítónak használom. A heroin arra nem jó, az menekülésre van. Olyan embernek, aki elveszett a világ tengerében, akinek már nincs kikötője.

Remek végszó, az egyik riport ezzel kész is van. A szagot már régen nem érzem, de nem, köszönöm, még mindig nem kérek egy fél slukkot se. Még meg kell írnom a másik riportot, a másik énem szerzeményét, a címben két riportot ígértem. Visszaülök az asztalkámhoz, iszom még egy gyenge kávét, habozva rágyújtok egy „normális” cigarettára, és megírom.

Aztán elköszönök, az utcán odaszólok magamnak: én azért valószínűleg már soha nem próbálom ki a leggyengébb érzelemfokozó narkót sem. Talán (de nem biztos) csak akkor, amikor már nagyon öreg leszek, és az új kikötő mellett lesz egy szabad füves kávéház Baján is.

P. S.: Ja, hol a címben megígért másik riport? ĺme: a hollandok óriási többségét egyáltalán nem zavarja sem a füvesház léte, sem messzire érző szaga. És a bent békésen szívók sem zavarják őket. Akik pedig bent vannak, azoknak a füvesház láthatóan remek hangulatjavító. És talán (nem biztos, de lehet) kikötőnek is megteszi nekik, hogy egyikük se kössön ki az utcai vagy más tilosban járó halálárusnál.

Amszterdam, 2002. december