Késedelmeskedő tavasz

Az idén valahogy késik a tavasz. Elmúlt március idusa, s ha napközben csordul is az eresz, éjszaka keményen fagy. A medve? Persze, kijött, vagy úgy egy hónapja, mikor éppen mínusz húsz fok volt árnyékban. Mesélik, hogy csak ásított egy nagyot, visszaállította az ébresztőóráját egy hónappal, és visszacsoszogott a barlangjába. Szavahihető szemtanúk szerint – ilyenek mindig vannak – a válla fölött még hátraszólt: – Nyugi. Még nincs itt az ideje.

Hogyhogy nincs itt az ideje? A fenébe is, tavaly ilyenkor már virágzott a..., az a kis izé, olyan kis sárga, tudják. De ez évben? Kérem, itt jégvirágon kívül még semmi sem nyílt. Igaz, abból viszont bő volt a termés. Na de hol vannak az igazi virágok? Virágot akarunk! Ibolyát, ilyesmit. Persze, nem alulról szagolni, azt azért nem. De március közepén minimum hóvirágot igénylünk! Sőt követelünk! Ki szerez érvényt jogos virágköveteléseinknek? Nem. Szóvirágokkal nem érjük be! (Azokkal már amúgy sem.)

Újabb szavahihető tanúk – nem azok, akik a medvével beszélgettek, hanem egész mások – szerint egy hóvirág már ki is bújt Kelet-Szlovákiában – tudják, az a terra incognita Kassa után –, de amikor megcsapta az éjszakai mínusz tizenöt, esze nélkül ugrott fejest nyomban vissza az avarba, és rémülten annyit mondott csak: – Huuú! – Igaz, aztán még hozzátette szomszédjához, az ibolyához fordulva: – Nem kéne azért mégiscsak készülődni? – Mire az ibolya megvetően nőtt egy tized millimétert, majd továbbra is némaságával tüntetett. Magában, persze, azt gondolta: Mit merészel ez a pimasz sápadtarcú? Tény és való, hogy az ibolyának kék a vére, ezen kár is volna vitatkozni, nyilván azért ilyen rátarti. Tessék? Hogy az ibolya szerény? Ugyan kérem, ne üljenek föl minden szóbeszédnek! Tudnánk mesélni az ilyen szerénynek nevezett ibolyákról!

Késik a tavasz, valahogy késik a tavasz. Tavaly ilyenkor mán tán rózsa is volt, én mondom. Nem, nem a zuhanyrózsa virított ki. Nem, nem is az influenzajárványt kísérő lázrózsák. És nem is a rózsám, tubicám szökkent szárba.

Valahogy ezek a madarak se igen jönnek. Reggel kinyitom az ablakot, hát egy nagy varjú telepszik a diófára, erősen a szemembe néz, és tömören csak annyit mond: – Kár. – Na jó, a varjú az egy született pesszimista. De hol vannak a többiek? Például a gólyamadár. Kapd össze magad, dominó színű édes egykomám, mert ha késel, idén megint nem áll meg nemzetségünk vészes fogyása!

Szavahihető tanúk persze tudják, mi az ábra. A gólyamadár ott áll a Nílus partján, térdig békában, közömbösen tisztogatja a csőrét, és közben hallgatja az északi híreket. Ezek persze nem olyan széllelbéleltek, mint az emberek hírei. Ha csak annyira lennének igazak, a gólyamadár már régen híres kövület lehetne, a gyerekutánpótlásról meg valami egész más állat gondoskodna. Talán a vadnyúl. Ki tudja, lehet, hogy más lenne úgy az élet. A gólya évente egyszer, a maximum kettő-három gyerekével, a vadnyúl meg azért... Lehet ám, hogy úgy elszaporodnánk...

Na szóval, a gólya hallgatja az északi híreket, klappint egyet a piros csőrével, ami nagyjából azt jelenti: – A naptár az csak naptár. Pont olyan gyarló emberi találmány, mint a többi. Sokkal biztosabb dolgok vannak a világon, még ha láthatatlanok is. Én meg nem megyek sehova, mert a Kárpát-medencében ott fagynánk rakásra. Különben is, lehet, hogy éppen véget ért a Kis Éghajlati Optimum, és ez már a soron következő jégkor első fuvallata. Több dolgok vannak földön s égen, mintsem bölcselmetek felfogni képes. Ennyit mond csak a gólya, mert nem kenyere a szószaporítás. Szavahihető tanúk vannak rá, mert azok mindig mindenre vannak. A tavasz meg csak késik és késik, és nem jön és késik. Már a tavasz se a régi, én mondom.