Képek, melyek az ennivalót avatják művészetté

Jól sejti az olvasó, ez nem egy különleges vitaminsaláta receptje, hanem Giuseppe Arcimboldo (1527–1593) munkaadójáról és mecénásáról, II. Rudolf német–római császárról (I. Rudolf néven magy. kir.) készült portréjának a hevenyészett leírása.

Arcimboldo Milánóban született, apja mellett – aki maga is festő volt – érett tehetséges és keresett művésszé, akire a „mi” I. Ferdinándunk is felfigyelt, sőt meg is hívta Bécsbe, udvari festőnek. Ennek halála után a trónt és az udvari piktort is II. Miksa örökölte, s Arcimboldo lett az új uralkodó legkedveltebb tanácsadója művészeti kérdésekben, sőt udvari ünnepségeket is szervezett, s különösen ügyesnek bizonyult az alkalomhoz illő groteszk maszkok, kosztümök kitalálásában. Már a harmadik Habsburg, az unoka, II. Rudolf ült a trónon, és az itáliai művész még mindig a sors és az újabb császár-király kegyeltje volt. Ez utóbbi uralkodása idején teljesedett ki igazán Arcimboldo művészete, bár a fent említett portrét már végleges, Milánóba való hazatérése után (1587) festette, onnan küldte II. Rudolf kedvenc tartózkodási helyére, Prágába. A különös, bizarr dolgokat kedvelő császár aztán ahelyett, hogy vérig sértődött volna – amiért a különc talján neki, a Német–római Birodalom uralkodójának túl érett, pirosló körtéből borvirágos orrot, s nem különben piros orcát pingált, „hajat” és „koronát” aranyló kalásszal tűzdelt szőlőfürtökből, tökből és a fene tudja, még hányféle földi jóból fabrikált, mellkasa helyére egy virágfüzérrel feldíszített óriási sütőtököt festett –, lelkesedett és jutalmazott. Hja, minden a tálaláson múlik! Arcimboldo ugyanis a császár „ehető” portréjának – a „könnyebb emészthetőség” céljából – alcímet is adott, ezzel mintegy megmagyarázva és megideologizálva a fentiekben felsorolt „zöldségeket”. Eszerint a kép az uralkodót mint Vertumnust ábrázolja, II. Rudolfot Vertumnus római istenséghez, a növények pártfogójához hasonlítva. Lássuk be, így már azért másképp fest a dolog! Arcimboldo ebben az allegorikus portréban összegezte talán legismertebb festménysorozatának, a Négy évszaknak a képi világát. A melldíszként szolgáló virágfüzér a tavaszt jelképezi, a cseresznye és a szilva a nyarat idézi, a szőlő, a körte és a gabona az őszt, a tök, a répa és a hagyma (a nyakat alkotják) pedig a telet. Az így megjelenített természet harmóniája egyben utal arra az örökké tartó tavaszra, egy új aranykorra, amely II. Rudolf uralkodásával születik meg.

Arcimboldo – mint azt a korai portréi is bizonyítják – festett hagyományos szellemben is, a népszerűséget és az elismerést mégis azok a képei hozták meg számára, amelyek szokatlanságukkal, játékosságukkal tűnnek ki, gondoljunk csak a már említett Négy évszakra, amely tulajdonképpen négy, az adott évszakra jellemző termésekből, terményekből összetákolt portré, vagy a Könyvtáros arcképére, melynek modellje az ügyesen egymásra halmozott könyvek sokaságából rajzolódik ki. Magának a művésznek és képeinek népszerűségét mi sem jelzi jobban, minthogy Arcimboldo kenyéradói, a Habsburgok, gyakran használták ezeket a festményeket afféle békítő ajándékként egy-egy haragos szomszéd számára; de többször alkalmazták őket sikeresen, ha egy új szövetséges megnyeréséről volt szó, sőt – mint az a svédekkel folytatott háború során történt – a képek elsőrangú hadizsákmánynak számítottak.

Giuseppe Arcimboldo számos műve, sajnos, elveszett. Ma mindössze körülbelül húsz ilyen különleges allegorikus portrét tulajdonítanak a mesternek. Ezek egyike a Szakács – Csendélet című, amely úgynevezett megfordítható alkotás – ha a szemlélőnek úgy tartja kedve, a különböző sültekből (malac, csirke) összekomponált portrét, a szakács „húsos” képét látja a daliás fejfedő (valójában az ezüsttálca) alatt; ha azonban a festményt a feje tetejére állítjuk, két óriási tálca, rajta pedig jóféle húsok, ínycsiklandó falatok tárulnak elénk. A következő ismert ehető Arcimboldo-festmény az Ortolano címet viseli, és az előbbihez hasonlóan a két legyet (képet) egy csapásra elv alapján készült. A kép egyik alcíme – Megfordítható kép egy tál zöldséggel – is árulkodik arról, amiről a szemünk is meggyőz bennünket: egy fénylő, sötét színű tálban répa, retek, mogyoró (a rigófütty lemaradt) mellett retek, hagyma és gomba sorakozik. A festmény megfordítása után azonban a zöldséggel teli tál egyszeriben egy kalapos, pufók figura, a Kertész portréjává alakul át.

Arcimboldo után újra kell gondolnunk a „konyhaművészet” szó jelentését. Nem csupán az ételek elkészítéséhez szükséges nyersanyagok és fűszerek mesterien arányos vegyítését érthetjük alatta, hanem olyan tevékenységet is, mely az ennivalót avatja műveszetté, a képzőművészet nyersanyagává.