Karcsika ismerkedik

Karcsika első ránézésre körtefejű, dülledt szemű kisgyerek, talán úgy tízéves forma. Ezen kívül szemlencséinek gyújtótávolsága némileg eltér, magyarul kancsal. És persze kissé nőiesen elhízott is, mint a Down-kórosok általában.

Lomha, jóindulatú vízilóként ereszkedik a forró vizes medencébe. Itt, a sok beteges öreg között nemigen figyel rá senki. Az úszómedencébe sohasem megy. Az egészséges gyerekek önkéntelenül is kegyetlenek tudnak lenni a beteggel szemben. Az egyetlen fekete csibét is megtámadja az egész fészekalj, hiába származnak egy kotlóstól.

Karcsikára a felsoroltakon kívül jellemző még az a mozdulat is, ahogy szeméhez emeli a karóráját. Rosszul lát közelre, mert szemlencséinek gyújtótávolsága... de ezt már tudjuk. Miért jellemző egy ilyen mindennapos kézmozdulat, kérdezhetnék jogosan, esetleg kifogásolva ezt a kopottabbnál is kopottabb szófordulatot, hogy „szeméhez emelte karóráját”? Nos, főleg azért, mert Karcsika ezt a mozdulatot legalább kétpercenként megismétli. De olykor gyakrabban is. Mondjuk, ha éppen valami miatt nem jól érzi magát. Vagy ha izgatott, ilyesmi.

Idegesítő szokás, meglehet. De talán nem is. Illetve, furának tényleg fura egy kicsit. Egyeseknek viszont mulatságos. Igazából az ilyen apróságok csak az ideges embereket idegesítik. Az meg szintén egy betegség, na nem?

Karcsika állig a forró vizes medencébe ereszkedik, és elindul jobbra. A körgyűrű alakú medence közepén, ami azt jelenti, hogy jobbról is, balról is emberek üldögélnek. Ritkán egyedül, olykor párosával, többször csoportokban. Az idősek, főleg ha egyszer már elvesztették életük párját, nem szívesen mennek egyedül sehova. Párosan még csak-csak, de akkor is igyekeznek nagyobb társaságot keresni. Persze külön az emberek, külön az asszonyok. Ők még egy ilyen társadalomban éltek. Az „emancipáció” és a „homoszexualitás” fogalmak éppoly idegen számukra, mint egy mai embernek mondjuk az, hogy pi-mezon vagy röntgen-diffrakció.

Ma különben véletlenül még eléggé sok fiatal is pocsorászik az áttetszően kék vízben: a fürdővároskán átsöprő zivatar és hidegfront a meleg vízbe hajtotta a vacogó tinédzsereket is.

Karcsika rendületlenül halad középen, csak buksi körtefejének a fele látszik, úgy a szemvonalig, mint egy igazi vízilónak. Jobbra-balra nézelődik, megáll, hogy távolról alaposabban szemügyre vegyen valakit. Vagy valakiket, mikor hogy. Ritkán magányos öreget, olykor idősebb párt, olykor fiatal szerelmeseket is, akik a forró víz jótékonyan leplező felszíne alatt érintik meg először egymás bőrét. Karcsika csoportokkal nemigen foglalkozik. A csoportok viselkedését mindig a legerősebb egyéniség befolyásolja, és erős egyéniséggel ritkán párosul a türelem. Karcsika a hetedik vagy hányadik érzékével egyszerűen tudja, kik azok, akik esetleg hajlandóak társalogni vele, kissé nyomasztó külseje dacára. Karcsika akcióba lendül. Nemigen teketóriázik, ha egyszer már elszánta magát. (Az az elszánás, az a nehéz, mindannyiunknak.) Egyszerűen csak odaúszik és megkérdi:

– Ti honnan jöttetek?

Holmi hülye egészséges felnőtt esetleg rászólhatna – amint hogy az már biztosan meg is történt –: „Köszönni nem tudsz, kisfiam?”

De ez a felnőttek részéről megszokott, nevelő jellegű magatartás a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolja Karcsika ismerkedési szokásait. Miért is befolyásolná? Rég lerendezte ő már magában ezt az egészet. Miért kívánjon jót valakinek, ha egyáltalán nem is ismeri, na nem? Még a végén megtörténne, hogy jót kíván olyasvalakinek, aki neki egyáltalán nem kíván jót. Sőt. Mint például holmi erős egyéniségek. Különben is. Ez a sok nevelő hajlamú felnőtt lelkesen fegyelmez, de néha viszont belepisil a vízbe. Ez így van. Karcsika ne tudná? Hisz az ő apukája itt az úszómester.

– Ti honnan jöttetek?

Kissé szokatlan pár az érdeklődésének tárgya. Negyvenes férfi, huszonéves nő. De azért kézen fogva üldögélnek a finom meleg vízben. Karcsika felsóhajt és a szeméhez emeli vastag, fekete karóráját.

– Vízhatlan – mutatja. – Száz méterre lemerülhetek vele. Ez meg itt légnyomásmérő rajta. Tudjátok, mennyi itt a légnyomás?

A fura pár kissé zavartan nemet int. Karcsika megmondja. Tized higanymilliméter pontossággal. Megmondja más mértékegységben is. A hőmérsékletet is, sőt a pulzusát is. Ez egy ilyen óra.

– És mivel foglalkoztok?

Az ifjú hölgy tanít. Karcsika a fejét csóválja.

– Hát, az nem könnyű mesterség. Ismerek én is egy tanár nénit, akinek el kellett mennie. Mert zűrök voltak az igazgatóval.

A hölgy elpirul és meglepődik. A Karcsika betegségéhez tartozó rejtett antennák olykor nagyon látványos dolgokra képesek.

– Hát, ami azt illeti, én is hasonló cipőben járok.

– Ez azt jelenti, hogy el kellett menned, mert zűrök voltak az igazgatóval?

– Azt.

– És elmentél?

– El.

– Nem baj – jelenti ki Karcsika magabiztosan, miután alaposan megvizsgálta az óramutatókat.

– Nem hát – mondja kicsit mérgesen a nő.

– Idősebb vagy – mondja Karcsika szigorúan a férfinak.

– Hát igen – ismeri be a férfi. De nemigen zavartatja magát.

– Hány éves vagy? – firtatja Karcsika, mert ő olyan, hogy mindent, de mindent pontosan szeretne tudni. És mikor a férfi elárulja, Karcsika azt mondja:

– Hű! Az sok! És van már gyereketek?

Mindketten tagadóan rázzák a fejüket. Karcsika még az óráját is elfelejti megnézni, úgy összpontosít. Aztán kiböki:

– Akkor jobb lesz, ha belehúztok.

Nevetnek. Nem is volt semmi bántó abban, ahogy mondta. És hát, tényleg jobb, ha belehúznak.

– Az én hobbim a modellezés. És szeretek olvasni, főleg verseket.

– Van kedvenc költőd? – kérdi a nő megint, mert a férfiak olyan mulyák ilyen helyzetekben.

– Váci Mihály – jön habozás nélkül a válasz. – Azt ismeritek, hogy „Az ember akkor néz a csillagokra, ha nagyon a Földön érzi magát, és elszakadna innen egy sóhajjal, mert úgy meggyötri itt az öröm a kín, a vágy”?

Nem, nem ismerik, mondják sajnálkozva.

– A kis herceg is nagy kedvencem. Azt egy Saint-Exupéry nevű francia író írta. Később lezuhant. Az a legjobb rész, mikor a róka azt mondja a kis hercegnek: „Igazán jól csak a szívével lát az ember. Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Karcsika a szeméhez emeli karóráját. – Akkor én most megyek. Kijöttök holnap is?

– Igen, holnap még itt vagyunk.

Karcsika tovaúszik, szigorúan a körgyűrű alakú medence közepén, buksi feje szemvonalig merül. Ni csak, gyerekek.

Az utolsó heves zápor lúdbőrző lengyel gyerekcsoportot kergetett a forró vízbe. Kisebbek-nagyobbak, meg egy egész pici, alig tud még járni. Nem is lenne szabad ekkora gyereket a forró vízbe engedni. Ki is van írva, három nyelven. A lengyel éppen nincs köztük, meg hát, hová is jutnánk, ha minden előírást betartanánk. Karcsika alaposan megvizsgálja a karóráját, aztán határozottan odaúszik, és valami becézőnek szánt gurgulázást présel ki a torkából. A pici gyerek néz, hadonászik.

– Hogy hívnak, baba? – próbálkozik tovább Karcsika. A baba néz. A nagyobbacska gyerkőcök védekezően közelebb húzódnak, mert mit lehet tudni, mit akar ez a szokatlan kinézésű fiú.

És ebben a pillanatban Karcsika végzetes hibát követ el. Határozottan megnézi az óráját, és rámosolyog a kicsire. Nos, Karcsika a szokásosnál lényegesen fejlettebb fogazattal rendelkezik. Nemcsak hogy nagyobbak – ilyen viszonylag sok embernek van –, de mintha az átlagosnál sokkal több is lenne belőlük. A baba csak annyit látott, hogy egy hófehéren csillogó agyarakkal teli barlang tárul felé. És már ordít is, ahogy a torkán kifér. A nagyobbacskák próbálják nyugtatgatni – lengyelül, természetesen, de amúgy a magyar csecsemőket is pont ilyen hangokkal nyugtatgatják –, a legidősebb lányka meg harciasan odaáll a baba meg Karcsika közé.

– Mit csináltál – mondja lengyelül, s szemében a tizenévesek könyörtelen, tiszta gyűlölete ég. És rákiált Karcsikára: – Gyi prics!

Tehát, hogy menjen el. És mivel Karcsika tétovázni látszik, és mintha még az óráját is meg szeretné nézni, a lányka igen egyértelmű mozdulattal kísérve ismét rákiált: – Gyi prics!

Jó éles hangja van. Karcsika végre megérti. Visszamászik a körgyűrű alakú medence középvonalába. Körtefejének csak a csúcsa látszik, körülbelül a kidülledő szemek vonaláig.

Lassan kiürülnek a medencék. A hangszóró még egy utolsó figyelmeztetést harsog, az alkonyi égen vörös felhőfoszlányok úsznak. Nagyon úgy néz ki, hogy holnap is zivataros idő lesz.

Karcsika végre bemehet a sportmedencébe is. Csak apu egy barátja kíséri, aki rendes fickó. Mondjuk, ha Karcsikát valaki bántaná, biztos kiverné az illető összes fogát. Rendes fickó. Csak kissé harsány. Kiabál, jó nagyokat nevet, míg a helyes úszómozdulatokat magyarázza Karcsikának. Megint nevet. Olykor félrefordul, hallgat, de aztán megint nevet és megint kiabál. Rendes fickó. Meghallgatja Váci Mihályt is, Exupéryt is, ki tudja, hányadszor.

Most már tényleg este lett. De holnap új nap kezdődik, új meg új fürdővendégekkel. És Karcsika ismét ismerkedik.