Karácsonyi varázslatok

Az ember gyermekkorának karácsonyai különleges csodák: szerető szívvel várjuk a Jézuskát. Azt hittem, azok a régi karácsonyok már sosem ismétlődnek meg. Merthogy a gyermekkorral azok is elszálltak. Nem így van. Amikor az embernek gyereke születik, visszatér a régi varázs is.

Az első karácsony lányunkkal azért is felülmúlt minden korábbit, mivel már hármasban ülhettünk a fa alatt. „Csak” ennyi volt a csoda.

A következő évben kinyílt a szája, s teli tüdőből fújta a Mennyből az angyalt, amikor megpillantotta a feldíszített fenyőfát. Először csak tátott szájjal bámultuk, majd hirtelen észbe kaptunk, de az izgalomtól képtelenek voltunk remegő kezünkben megtartani a kamerát...

A harmadik. Nos, az a tavalyi. Enikő délutáni szundijából ébredezve angyalszárnyak suhogását vélte hallani, rohantunk hát az ablakhoz. És „láttuk” is az ide-oda röpködő angyalokat, hónuk alatt a rengeteg kis csomaggal. Ez már önmagában is igazi csoda, nem? Vacsora után nála egy fejjel magasabb játékbaba várta őt angyalruhában a fa alatt, akit ő egyből kézen fogott, körbetáncolta vele a szobát, elhalmozta puszijaival, így köszönve meg az ajándékokat...

Idén már október végén fogta az egyik áruház szórólapját, és kissé ügyetlenül ugyan, de módszeresen kivágta belőle az összes játékbabát, műanyag, plüss- és falovat, felragasztotta egy üres papírlapra, s levelet diktált a Jézuskának. (Az apja aztán kis híján őrületbe kergetett 50 km-es körzetben minden eladót, mert a nagymamák és keresztszülők is megbízták az ajándékvásárlással, s ő ment is rendületlenül boltból boltba lobogtatva az univerzum legfontosabb iratát.)

A fát mi közösen szoktuk díszíteni. Enikő már egészen pici korában is éjjeli bagoly módjára virrasztott, így kénytelenek voltunk az ő társaságában hozzáfogni a fenyődíszítéshez. 23-án este elkészült a karácsonyfa, csak az ajándékok kerültek alá titokban szentestére.

Az óvodai szülői értekezleten most azt mondták, ne beszéljünk Jézuskáról a gyereknek. A gyermek Jézus születésnapját ünnepeljük, ezért ajándékozzuk meg egymást. Tulajdonképpen én ebben az elméletben sem látok az égvilágon semmi kivetnivalót. Azt tartom, ha egyházi óvodába adtam a gyereket, minden feltétel nélkül elfogadom az intézmény nevelési módszerét is. Nem fogok neki mást mondani otthon, mint amit az oviban hallhat.

Négy évvel ezelőtt alig aludtunk azon a novemberi éjjelen, amikor lázas szorgalommal összeszereltük a gyerekkocsit (idén már egy rózsaszín-kék babakocsival bajlódtunk nagy titokban az idő tájt). Korábban megvettük (prózai oka volt: a villanyelszámolásnál visszakaptunk hatezer koronát), pedig a kicsit az ünnepek utánra vártuk. Most látom csak: nekünk már akkor karácsony volt...