Kancellári napnyugta

A szövetségi választás előtt tótágast állt a németországi belpolitika. E bizonytalanság, olykor heveskedő hangulat egyetlen oka Európa erős asszonyának kancellári alkonya? Hogy Angela Merkel a CDU/CSU pártszövetségben már „csak” a képviselői mandátumért sem jelöltette magát?

Ez a változás tényleg egy hatalmas törést jelent a német politika, a németországi társadalom életében, ráadásul a CDU/CSU számára hatalmas gondhalmazt is.

Merthogy? Elvégre nyomában ott vannak az ambícióikat dédelgetők.

Valóban. Armin Laschet, Friedrich Merz, Jens Spahn, Markus Söder és mások. Csakhogy Angela Merkel a kancellárságának tizenhat esztendeje alatt – szaktudásával, kiemelkedő politikai képességeivel, emberi tartásával, de az európaiságát illetően is – olyan különleges hitelességre tett szert,hogy a német közvélemény még mindig a leginkább őt támogatja. Napjainkig jelentős előnnyel vezeti a legfrissebb népszerűségi mutatókat, pedig Merkel megfáradt és távozni készül a közéletből.

Ezért a „beedzett” pragmatikus kancellári hitelességéért lesz nehéz az ő helyébe lépni?

Ezért is, bár nem csak ezért. Németország politikai és nemzetközi tekintélye, gazdasági súlya továbbra is megkérdőjelezhetetlen ugyan, de az embereket manapság a hazával szembeni önérzeten túl elsősorban a saját mindennapi sorsuk izgatja. Ezzel kapcsolatosan viszont – a valósággal szembenézve – a soron következő német kormánynak a társadalom több szintjén érzékelhető és a korábbiaknál nagyobb aggodalmakkal kell foglalkoznia. A világban újra erősödő migrációs folyamatokkal, az aktuálisan a zöldenergiákat sürgető klímakrízis különféle kihívásaival, a Németországban lépéshátrányba került digitalizáció akut gondjaival, illetve a német ipar kulcsfontosságú ágazatát jelentő autógyártásban az elektromobilitás késlekedő felfutásával.

A vasárnapra szóló prognózisoknak a közelmúltban még előreláthatatlan meglepetése: a választók 45–47 százaléka Olaf Scholzot, az SPD, tehát a szocialisták jelöltjét kívánná kancellárnak; illetőleg hogy a Zöldek pártja is komoly szerepre számíthat a leendő kormánykoalícióban. A múltban szinte unalmasan kiegyensúlyozott CDU/CSU pártszövetség meggyöngült pozícióit nézve miről árulkodik mindez?

Hogy Angela Merkel politikusi végjátékában a CDU – az önmagára találás helyett – egy kisebb sokkba esett. Mind a párt, mind a hagyományos pártszövetség belső konfliktusait a kancellárjelöltjük, Armin Laschet langyos, jó esetben inkább csak ingadozó népszerűsége is jól mutatja.

Angela Merkel mulasztása, hogy a CDU-ban nem nevelte ki időben az utódját?

Ő megtette azt a gesztust, hogy a kancellári mandátumát megtartva, a pártelnöki megbízatásáról már 2019- ben lemondott. Arra aligha számíthatott, hogy tulajdonképpeni favoritja, Annegret Kramp-Karrenbauer, a CDU belső csatározásai miatt, hamarosan kénytelen lett lemondani a párt éléről. Ezek a villongások Armin Laschet megválasztása után sem csitultak el igazán, ami nemcsak a kereszténydemokraták, hanem a pártszövetség soraiban is sok vitát gerjesztett.

Armin Laschet kancellárjelölti karizmája viszont egyszer a bogaras, másszor a hirtelen haragvó adóhivatalnoké… Így csak körülményesen lehet valaki a választók sokaságának „liblingje”!

Ez így talán enyhe túlzás. És az utóbbi hetekben nem is ez a személyét érintő legnagyobb kifogás, hanem a kampányban elkövetett baklövései. Különösen az az emlékezetes pillanat, amikor egy élő tévéadásban a súlyos árvízkárosultakhoz szóló Frank Walter Steinmeier államfő beszéde alatt az elnök kíséretéhez tartozó delegációban derűsen élcelődött a hivatalos küldöttség két-három tagjával. A megütközést keltő bakit követően másfél-két nap alatt húsz százalékot zuhant az átlagosnál egyébként sem magasabb népszerűsége. Olaf Scholzé viszont azonnal felszökött, aki ugyan kissé fád, de rutinos és az SPD neomarxista, sőt radikálisan balos Die Linke nevű párthoz húzó szárnyának befolyása dacára valóban józan és kiszámítható politikus. A kormányalakítást megelőző koalíciós tárgyalásokon pedig a mérleg nyelvét majd a Zöldek jelentősen megerősödött és egységet mutató pártja, illetve a liberális FDP fogja játszani. Annalena Baerbock személyében a Zöldek kancellárjelöltet is indítottak, a most megüresedő posztért versengő triászban azonban az ő esélyei a legcsekélyebbek.

Angela Merkel nemcsak Európa erős asszonya, hanem a világháború utáni Nyugat-Németországban még az adenaueri éra idején állandósult gazdasági prosperitás és polgári jólét kancellári megtestesítője is. Most elmúlnak, vagy már el is illantak ezek a nyugodt idők?

Az ilyen, mondhatni békebeli viszonyoknak vége, hiszen a szembeszökő globális változások korszakát éljük. Az 1989 előtti könnyen áttekinthető világ már nem tér vissza. Helyette egy multipoláris valóság van kifejlődőben, ahol az Amerikai Egyesült Államok vezető szerepe is mérséklődik. Ebben az új helyzetben a máig szilárd Németország is nehezebben fogja megtalálni a saját megszokott pozícióit, határozott erejű gazdaságának kitörési pontjait. Ráadásul a nemrégen még kikezdhetetlennek látszó euro-atlanti partnerség „páncélján” szintén repedések mutatkoznak.

Ha Berlinben már nem Angela Merkel ül a kancellári székben, és az új kormányban netán csikorog az együttműködés, ki fogja megszabni az európai politika fő erővonalait?

Berlin továbbra is Európa szíve marad. És feltételezhetően a német– francia tengely sem törik derékba. De a mai világban azt egyelőre senki sem tudja megnyugtató bizonyossággal megmondani, hogy a következő öt-tíz évben hová fejlődik Németország. Mert ha tényleg az SPD és vele a tágabb körű baloldal győz, akkor Olaf Scholz hiába lesz politikusként szolid beállítottságú, euro-atlanti elkötelezettségű és megfontolt kancellár. Akkor Németország s vele Európa is, bár araszolgatva, de rossz irányba, Oroszország felé fog orientálódni.

Ez persze nem kizárt, noha több jeles brit és amerikai elemző Armin Laschetet viszont „Russlandverstehernek”, azaz Oroszországértőnek, sőt, előzékenység dolgában Schröder korábbi kancellár nyomdokaiban haladó „Putinverstehernek” tartja...

Armin Laschet egyszerűen nem lehet Gerhard Schröder mai politikai képmása. Eleve azért sem, mert a CDU/CSU képviseletében ez lehetetlenség, illetve a kormányzati posztokkal számoló FDP vagy a Zöldek szintén elutasítók a Putyin-rendszernek az EU-t bomlasztó törekvéseivel szemben.

Apropó, FDP! Richard Lindner 10–12 százalékos pártja ismét megengedheti magának ugyanazt, amit 2017-ben? Hogy a befejezettnek hitt kormányalakítási tárgyalások utolsó körében asztalt borít és kivonja magát a koalíciókötés felelőssége alól?

Nem. Még ha intézményként ezt a párt esetleg megengedhetné is magának, de annak elnökeként Richard Lindner semmiképpen nem tehet meg újra egy ilyen politikai stiklit. Ezzel, szerintem, egy életre kizárná magát a szavatartó és megbízható politikusok köréből.

A három kancellárjelölt közül, vélekedése szerint, ki lehetne a leginkább megértő az Európai Unió belső ellenzékének létrehozásán munkálkodó visegrádi négyek nemegyszer inkorrekt tagállami viszonyulásának gondjai iránt?

Gondolom, a kancellárjelölti hármas egyik tagja sem. Ehhez hiányzik az egyéni élettapasztalatuk, a hozzá tartozó politikusi empátiájuk. Persze, ennek egyszerű és érthető magyarázata, hogy nincsenek személyesen megélt benyomásaik a szocialista tábor országainak 1989 előtti helyzetéről. Ebben a vonatkozásban az ő első valóban maradandó élményük, jó esetben, a hírhedt berlini fal leomlása, a szögesdrót kerítések fölszedése. Angela Merkel viszont az egykori NDK-ban született, sokáig élt ott, az édesapja ott szolgált evangélikus lelkipásztorként; és amikor a család végül disszidált, a mai kancellár asszony már a fiatal felnőttek életkorában járt. Így őnála jobban aligha érti/értheti meg valaki egyebek mellett például azt, hogy az 1990-ben újraegyesült Németország keleti tartományai miért küszködnek máig hasonló társadalmi bajokkal, mint a V4-ek csoportja. Ez a belátó hozzáállás azonban sohasem fékezte őt abban, hogy Szlovákia kapcsán a mečiari időkben, később pedig az Európai Unió 2004-ben csatlakozott új tagállamaiban előállt társadalompolitikai problémák láttán ne álljon ki – például Orbán Viktor vagy Jarosław Kaczyński nehezményezhető, a demokrácia és a nyitott társadalom értékelveit csorbító lépései ellen.

Ami viszont rövidesen Németországban is komoly gondokat okozhat, hogy a jobbszélen nyomuló AfD, az Alternatíva Németországnak nevű párt már 2017-re a legerősebb ellenzéki parlamenti párttá fejlődött.

A küszöbönálló szövetségi választás után ez valóban kellemetlen örökségként marad az új kormányra, ami főként befelé irányuló rossz üzenet. Mert hát mind a CDU/CSU, mind az SPD holdudvarában könnyen megtalálni a radikálisabb szárnyat. Az egyiknél a jobboldalon, a másiknál a neokommunisták táborában. Ha az utóbbi öt-hat esztendőben ez gyökeresen nem is, mégiscsak érzékelhetően megváltoztatta a politikai küzdőteret. Különösen annak fényében, hogy a németországi választók szimpátiáinak jól látszó megosztottsága azt jelzi, a közvélemény véleményformáló részének elege van a nagykoalícióból. Valami mást, valami újat szeretne. És mert Németország lakosságának jó húsz százaléka „migráns hátterű”, azaz külföldi gyökerei vannak, valószínű, hogy az új berlini kormányban bevándorló családból származó tárcavezető is lesz.

És vajon ama, még Henry Kissinger idejéből származó adoma érvényben marad-e, mely szerint ha a washingtoni adminisztráció fontos emberei közül valaki Európával akar beszélni, akkor Berlinben a kancellári szoba telefonszámát tárcsázza?

Érvényben. Még ha bonmot-val folytatom is: ott a kagylót esetleg nem veszi fel senki… Ám ha nem is azonnal, de visszahívásra számíthat az illető.