Kamalduli remeteség: A némaság és magány falai között

Majd húsz évvel ezelőtt mintha véletlenül kerültünk volna ide. Bár ki megy véletlenül Oroszlányba, s onnan a Vértesi Tájvédelmi Körzet erdősűrűjébe, a bájos horgásztóhoz és a fák rejtette remetelakokhoz? Családunk feje pontosan tudta, merre vezeti az autót, de nem árulta el. Valami különlegeset akart mutatni.

Csákvárnál azt gondoltam, Ady nyomában járunk, mert előjött a mélyből a Csák Máté földjén című vers, de ez tömény történelmi tévelygés volt. A „csákmáték” nem itt éltek, a Fejér megyei Csákvár pompás kastélyával az Esterházyaké volt.

Ady tehát „delete”, így semmi kapaszkodóm nem volt, amikor megérkeztünk az uradalomhoz tartozó másik híres helyre, Majkpusztára, az első és második pillantásra is értelmezhetetlen remeteségbe. Mi ez, minikertváros, ami nem mutogatja magát dölyfösen, mint a maiak, hanem falak mögé rejtőzik? Vagy apró falu inkább, 17 egyforma házzal és kerttel?

Olyan mély volt a csend, hogy hallani véltem. Csak egy láthatatlan őrkutya csaholt valahol a távolban. Rajtunk kívül senki sem járt ott éppen, de mintha az egykori lakók hallgatag lelkei visszavették volna otthonukat. A házak kopottan, vakolathámlottan álltak valamiféle fura tornasorban, és nem adtak esélyt, hogy a betolakodók megtudják, mi lehet odabent. Csak látni véltem néhány freskót vaksin bekukucskálva. A kopott emeletes főépület oldalszárnyai szinte átkarolták a remeteséget. A hajdani templomnak csak a tornya állt. De hiába roncsolta meg az idő, volt valami szépség a mérnöki precizitással tervezett, közel 300 évvel ezelőtt felhúzott épületegyüttesben. Azzal, hogy megmutatta elhagyatottságát, olyan volt, mint egy szép nő, aki megengedi a neki kedveseknek, hogy lássák a reggeli arcát. És akkor, számunkra váratlanul, megszólalt a magányos toronyban a harang. A Harmonia Caelestis, azaz a mennyei harmónia dallamát játszotta.

A kantátákból álló zenei gyűjteményt az 1700-as évek elején komponálta Esterházy Pál herceg. De csak egy évvel az első majki látogatás után állt össze bennem a kép, amikor megjelent generációnk egyik legnépszerűbb írója, Esterházy Péter Harmonia Caelestis című családregénye. Egyik rövid epizódja a „majki” nagymamánál töltött gyerekkori nyarakról szól. Gróf Esterházy Móricné Károlyi Margit az ötvenes évektől, miután kastélyaikat, birtokaikat államosították, vagyonukat széthordták, évtizedekig az egyik cellaházban lakott. A környékbeli falvak lakóinak mai emlékezete szerint nagy szeretettel és tisztelettel körülvéve.

Mindig tudtam, hogy visszatérek ide. Hallottam, hogy közben a remeteséget renoválták, a cellákban meg is lehet szállni, de reméltem, hogy nem festették sterilre az egykori hangulatot. Az odaút kalandos kihívását most autópályás unalommá egyszerűsítette a GPS, de ez sem vette el a az újratalálkozás izgalmát. Sőt az sem, hogy kiderült, ezen a nyáron ismét felújítások folynak, a barátlakások nem megközelíthetők. A főépület azonban érdekes és szépséges terekkel, kiállításokkal enyhíti a felfedezési vágyat, aminek a cellaházaknál gátat szabnak a kapukat őrző építésfelügyelők.

A fehér falú, piros tetejű meseházikók sora azonban jól látszik az emeleti ablakokból, és felülírják a barlangba, fa odvába vagy a pusztába képzelt remeték legendáját.

Misztérium és történelem a vértesi erdő közepén. Némaságot és magányt fogadó 17 kamalduli szerzetes lakott itt. A fehér barátok – a népnyelv nevezte őket így, fehér csuhájuk nyomán – világtól és egymástól is elzárva morzsolták az imákat és éveiket. Évente kétszer, karácsonykor és húsvétkor mehettek be a főépületbe, a freskókkal díszített ebédlőben találkoztak egymással, a rendfőnökkel, és három napig beszélhettek. Vajon mennyi idő kellett, hogy visszataláljanak a hangjukhoz?

Egy-egy nyolcvan négyzetméteres házban, amit a szomszédtól ugyanekkora, magas fallal elzárt kert tart távol, a legfontosabb hely az apró magánkápolna volt. Szerényen berendezett lakószoba, egy műhely, kamra társult hozzá. A remeték fűszer- és gyógynövényeket neveltek, fazekasmunkát végeztek, fatárgyakat faragtak, olvastak és imádkoztak mindenki más helyett is, aki a kinti világban ezt nem vagy nem kitartóan tette. Elsősorban mecénásaik üdvösségéért. Hat ház és a kolostorépület az Esterházyak, a többi más főúri családok támogatásából épült.

A kamalduli rend olasz eredetű, a szerzetesek az 1730-as évektől kezdték építeni a majki „bázist”. Mire minden kész lett, alig 12 évig élhettek itt nyugalomban, mert II. József, 1782-ben, ahogy minden más rendet, az övékét is feloszlatta. Később a terület visszakerült az Esterházyakhoz, és az épületet 1860-ban vadászkastéllyá alakították.

Néhány terem ma ezt a korszakot idézi, így a grófnő szobája vagy a vadászszoba és a lóistálló, ami meghökkentő módon a pékműhelyből nyílik. A „hogy jöttek be ide a paripák” talányt az óránként induló csoportos idegenvezetés oldja fel. Az istállót akkor alakították ki, amikor a szerzetesek már szétszéledtek a világban. Az udvarról nyílt, ahogy kell, csak ma már az ajtó be van falazva. Úgyhogy a higiénia miatt megborzongóknak nincs okuk pánikra. A lovak sosem jártak a pékségben. A refektórium, a rend történetét idéző freskóktól ékes nagy ebédlő, a kenyérsütő kemence a remeteség idejéből való, miként, a régi eszközökkel berendezett konyha, a gyógyfüveket kínáló patika és a barátok eredeti stílusban berendezett szobái is.

A „ráncfelvarrás” után a majki remeteség, a hírek szerint jövő nyáron, ismét teljes egészében látogatható lesz. De a hely szellemének megfelelően a csendet akkor sem illik majd megtörni. Segít ebben a térerő hiánya is. A hallgatást fogadó barátok öröksége kis megnyugvást hoz a 21. századi zajzavarba.