Kacsacomb a tejcsarnokban

Egy éve annak, hogy már nem eszem-emésztem magam. No, nem az önsanyargatással hagytam fel, hanem engem esznek-emésztenek: szoptatok. Családunkban hosszú szünet után – mint legidősebb gyerek és unoka – én vagyok az első fecske, pontosabban szólva az első, akinek egy másik madár, a gólya kisbabát hozott. Nagyon örültem, mikor kiderült, hogy van tejem, ráadásul, ahogy az ismerős nénik mondják, „jó” tejem, erre a lányunk az élő bizonyíték (nálánál több hurkája csak a sarki hentesnek van, tíz és fél kilót nyom a szentem). Anyáink, nagyanyáink, egyéb nőrokonaink emlékeiben sajnos igencsak halványan élnek a szoptatós anyák étkezésére vonatkozó tabuk, így rájuk nem számíthattam, ezért jó előre áttanulmányoztam az anyatejes táplálásra vonatkozó szakirodalmat. Tisztában voltam hát azzal, hogy nem ehetek bármit a kicsi miatt, de hogy mégis mi az, amiből bátran ehet a szoptatós anya, már nem. Az egyik népszerű magyarországi folyóirat arra biztatja az éhes kismamákat, egyenek mindent, amit szemük-szájuk kíván, a „sírós időszak” úgyis elmúlik egyszer. Én mégis úgy gondoltam, hogy a bajt megelőzendő, igyekszem be- és megtartani az úton-útfélen összecsipegetett jó tanácsokat. Az már a szülészeten kiderült, hogy a hüvelyesekről és a káposztáról le kell mondanom egy időre, mert a babát és a mamát egyaránt fölfújják, az ásványvízből a szénsavmentes ajánlott, déligyümölcsöt ne egyek, a kompót hasmenést, a banán és a csokoládé székrekedést okozhat a kicsinek, az alma – ez esetben – nem tiltott gyümölcs ugyan, de csakis meghámozva fogyasztandó, az erősen fűszeres és a koffeint tartalmazó ételeket, italokat száműzni kell az étrendből. Mielőtt komolyabban megijedtem volna, hogy a biztos éhenhalás fenyeget, kiderült, hogy madártejet, joghurtot és sajtot ehetek, amennyi csak belém fér. Milyen kár, hogy a joghurtot nem szeretem, a madártejet meg egy kiadós ebéd után desszertnek tudom csak elképzelni.

Otthon aztán szegény férjem minden zokszó nélkül nyelte velem a savanyú krumplilevest, ette a krumplifőzeléket, a tejfölös, túrós vagy éppen juhtúrós tésztát (igen, így, külön-külön tettük rá az egyes tejtermékeket, amivel máris háromféle tésztát, háromnapi menüt találtunk ki). Arra ugyanis, hogy külön konyhán legyünk, sem plusz erő, sem idő nem volt. Menet közben aztán életem párja rájött, hogyan lehet egy kis ételízesítővel feljavítani az ízetlen (de nagyon bababarát) húsleves rá eső felét, és hogy amit nem látok (hagymaevés, csokimajszolás sutyiban, rejtett mandarinkészlet a hűtőben, teába csempészett citromlé), az nem fáj. Becsületére legyen mondva, végig kitartott mellettem, aki reggelire Miláčikot vagy sajtos kenyeret ettem, ebédre a már említett savanyú krumplileves és például (a hagymát, paprikát, egyéb fűszert nem látott) krumplis tészta következett, az i-re a pontot a vacsorára elmajszolt tejfölös kenyér tette fel. Napközben üggyel-bajjal magamba tömtem egy-egy – szigorúan csak hámozott – almát, amit ki nem állhatok (naná, hogy a banánt és a narancsot szeretem!).

Jó két hónap múltán az életvidám nagyevőből – ez én voltam – beesett arcú, „tejfölös” szájú, sótlan-szótlan, kiállhatatlan nőszemély lett (ha ugyanis nem eszem rendesen és eleget, egyből dühbe jövök). Egy szép téli napon aztán hajnali négykor (az aznapi második szoptatás után) a farkaséhes ember elkeseredettségével és elszántságával megrohamoztam a mélyhűtőt, s egy kacsacombot megkaparintva nekiálltam valami „rendeset” sütni-főzni. Miközben amúgy álmosan-kócosan, pizsamában a kacsacombot szopogattam és a gyorsrizst meg a savanyú uborkát (úgy ám!) ettem, azon merengtem, szép-szép, hogy az anyák áldozatot hoznak a gyermekükért, de azt a lányom sem akarná, hogy imigyen sanyargassam magam. Attól a naptól kezdve aztán lassan, fokozatosan újra tanultam az ízeket, és ettem mindent, ami csak jólesett, a káposztát hagyva legutoljára. A vonalaimra nem kell vigyáznom, Adél személyében kitűnő edzőm akadt. Mivel visszanyertem a régi versenysúlyom, a ruhatáramat sem kellett lecserélni (sajnos). A tejcsarnok – ahogy magamagamat elneveztem – azóta is éjjel-nappal nyitva áll, és remélem, még sokáig így lesz mindkettőnk örömére.