Kabulban az ivóvizet aranyáron mérik

Az egyik Boeing légibusz olyan, mint egy törött játék, derékon szelte ketté a bomba, jól látszanak belsejében az ülések. A repülőtér terminálja azonban újjáépítve, friss színekre festve várja az utasokat. A terminál mellett török zászló leng, emlékeztetve rá, hogy júniusban Törökország vette át Nagy-Britanniától a Kabulban állomásozó nemzetközi erők, az ISAF parancsnokságát.

A városba vezető utat, amely korábban az Ariana sugárút nevet viselte, most Nagy Maszud sugárútnak nevezik. A névadás annak emléke, hogy 2001. november 13-án a tavaly szeptemberben meggyilkolt Maszud csapatai, a Sura-i Nizar emberei vonultak be Kabulba. Azóta is ők tartják fenn a rendet. A kis lakónegyed háztömbjein golyónyomok és leszakadt erkélyek, de a házak tetején már hatalmas parabolaantennák büszkélkednek, ami egy évvel ezelőtt, a tálib éra alatt még elképzelhetetlen lett volna.

Kabulra azonban az eltelt pár hónaphoz képest nem lehet ráismerni, annyi a pozitív változás. Mindenütt intenzív a romeltakarítás, építkezések folynak: festenek, tataroznak olyan épületeket, amelyek huszonhárom éve nem láttak ecsetet vagy vakolókanalat. Új ruhát kapott az 1993–1996 közötti polgárháborúban és az amerikai bombázások során épen maradt néhány műemlék, Abdurrahman emír síremléke és néhány mecset.

Noha a Kabul Szálló sarkán bombatalálat éktelenkedik, az Ariana légitársaság korábban csodaszép, brit–indiai stílusú irodája tönkrement, előtte homokzsákok sorakoznak, az iroda működik, a szálló épen maradt szárnyai pedig frissen tatarozva várják a vendégeket. A Pastunisztán téren még nem folyik a víz az épen maradt régi szökőkútból, de a Khaibar étterem homlokzatát már új villanygirlandok díszítik. A városban rengeteg a taxi, mindenki keresetkiegészítés vagy új üzlet után néz. A járművek többsége még jobbkormányos (még a tálibok vezették be pakisztáni mintára a baloldali közlekedést), de az utak jobb oldali közlekedésre készültek: a káosz óriási.

A legnagyobb változás azonban az embereken látszik. A mudzsahid és tálib rezsimek öröksége, a korábban Afganisztánban sohasem látott sok koldus kevesebb lett. Egyre több a munkába siető lány, asszony. Az európai viseletet a tálib rendszer alatt tiltották, ma már egyre több az európai öltözékű férfi, nő egyaránt. A legnagyobb változás: mindenki siet a dolgára. A romos épületek között pezseg az élet, mindenki valami vállalkozásba fog, egy nagy építkezés és egy nagy bazár az egész város. Ismét sok a mosolygós ember az utcákon, utoljára a királyság alatt vagy 1978 áprilisában lehetett ennyi derűs arcot látni. A közhangulat lelkes, optimista. Az afgánok elfáradtak a két és fél évtizedes háborúskodásban, és komolyan elszántak, hogy újjáépítik az országot.

Az utcákon sok és sokféle újság kapható. Az utóbbi hónapokban az új sajtótörvénynek köszönhetően mintegy 150 újság és folyóirat látott napvilágot. A szellemi éhség óriási. Egymás után nyílnak a könyvesbódék, könyvritkaságok bukkannak fel. Gombamód szaporodnak a politikai pártok is, a szabad párttörvény szellemében. Mindez, és főleg az emberek jókedve a királyság utolsó évtizedére emlékeztet. Csak még a hátizsákos turisták hiányoznak.

A fővárosban már van áram, igaz, kimaradásokkal. A középületekben, az elegáns Wazir Akbar Khán kerületben és a mikrorajonokban már van vezetékes víz. Igaz, nem iható. Az ivóvizet dollárért lehet kapni aranyáron, mert a kabuli kutak zöme az öt éve tartó, rendkívüli szárazság miatt teljesen kiszáradt. A Kabul folyó kiszáradt medrében most a hajléktalanok kalyibái éktelenkednek. A háború és a belső migráció miatt a fővárosban mintegy kilencszázezer hajléktalant tartottak nyilván tavaly decemberben. Ez év március és szeptember eleje között az UNHCR több mint 1,7 millió hazatérő menekültet regisztrált. Számuk ma már meghaladta a kétmilliót. A legtöbbnek nincs fedél a feje fölött, és közeleg a tél. A főváros lakossága hárommillióra duzzadt. Az emberek bíznak a Karzai-kormány ígéreteiben. Nemcsak a mezítlábas, turbános atyafiak térnek haza a pakisztáni és iráni táborokból, de megmozdult az amerikai és európai afgán diaszpóra is, értelmiségiek, szakemberek, vállalkozók egyre nagyobb számban kívánnak részt venni az újjáépítésben.

A főváros belső kerületei közül az 1948–1954 között a történelmi belvároson mérnöki vonalzóval keresztülhúzott sugárút, a Dzsadi Maiwand és környéke vált a föld színével egyenlővé. Olyan, mint egy ásatási terep. Az óváros azonban viszonylag épen maradt, a műemlékvédők örömére. A legtöbbet a főváros déli kerületei szenvedtek. A Kart-i Sze negyed romokban hever, a Kart-i Csar kerület teljesen eltűnt a föld színéről. Egyesek a második világháborús Sztálingrádhoz hasonlították a látványt, de ez inkább Hirosima. Tovább haladunk délre, Darul Aman, az 1919–1929 között uralkodó, Amanullah által megálmodott új kormányzati negyed felé. Előttünk páncélozott csapatszállító jármű, mögöttünk katonai busz halad. Kibiztosított gépfegyverekkel leugrálnak róla a katonák, csak akkor szállhatunk ki, ha nincs közvetlen veszély. Elhaladtunk a nemzeti múzeum kiégett épülete előtt. Még a tetőcserepeket és az ablakkereteket is elhordták. A világcsodának számító iszlám előtti műkincsek, Gandhara-szobrok, kusán vagy greko–bakhtriai emlékek pakisztáni feketepiacokon leltek új gazdára, vagy a tálibok törték őket össze vallási hév által fűtve. Megállunk a honvédelmi minisztérium kiégett romjai között. Mind a négy tornya leomlott, teteje nincs, néhol csak méternyire meredeznek a falak a földből. A szemközti hegyen, a Tadzsbek-dombon újabb kísértetkastély, a bukott reformer király, Amanullah egykori palotája. Kísértetek bolyonganak közöttük; álmait keresi Amanullah, a puccsal megbuktatott király, György János és Dobó József magyar mérnökök, akik Darul Aman kisvasútját tervezték, Nur Mohamed Taraki elnök, akire a Tadzsbek-palotában lövetett rá Amin, majd fojtatta meg párnával. Pár hónap múlva Hafizullah Aminnal ugyanitt végzett a szovjet Alfa kommandó. Kísértetként bolyong e falak közt az 1978 áprilisi hatalomátvétel katonai kivitelezője, a néhai Aszlam Watandzsar védelmi miniszter szelleme is, aki 1992 áprilisában – miután Dosztum csapatai a repülőtértől visszafordították Nadzsibullah elnököt, aki az ENSZ-képviseletre menekült – inkább Hekmatjar csapatainak adta meg magát, mintsem Maszudéknak.

Tovább megyünk a Bagh-i Bala-palotához. Annak is beomlott két tornya, a hajdani csodás szőlőskertek, fenyves erdő helyén kopár pusztaság. Az Intercontinental Szálló belövéseit már helyreállították. Útitársaink idősödő urak elegáns öltönyökben, drága selyemingekben. Kezükben digitális kamerák, karjukon drága aranyórák. Többnyire Amerikából hazatért szakemberek, akik a boldog békeidőket, a demokrácia évtizedét, az 1964–1973 közötti többpártrendszert, pezsgő közéletet álmodják vissza, a király és Karzai elnök hívei. A szemekben leírhatatlan döbbenet: ifjúkorunk tündérvárosa, Ázsia virágoskertje, mivé lettél? Ugyanilyen szellemtanyák a hajdani iskolák, az egyetem, a műszaki egyetem épületei, a tanítóképző főiskola, a Habibie és Ghazi líceumok épületei mind kiégett csonkok. Többen mesélték, hogy nemcsak a szülői házat nem sikerült megtalálni, de az utca, sőt a negyed sem áll.

Mivel az egymással harcoló csoportok közül csak Gulbuddin Hekmatjar van ellenzékben, a többiek részesedtek az új hatalomból, arról szemérmesen hallgat mindenki, hogy ez az állapot nem a tálib uralom, és nem az amerikai bombázásoknak következménye. A fővárost 1992 és 1996 között, a belharcok során rombolták le az egymás torkának ugró mudzsahidek. Katonai kísérőink zömét északról vezényelték a fővárosba. Többen a távoli Badakhsanból érkezett tádzsikok, mások üzbégek Sahrani államelnök-helyettes emberei közül. Többen nyilatkoztak úgy, hogy magánéleti problémáik miatt vezényelték őket a fővárosba. Ez azt jelenti, a katonák fél éve nem kaptak zsoldot.

A tokiói konferencián januárban beígért négy és fél milliárd dolláros segélyből csak mintegy hatszázmillió dollárt folyósítottak, azt sem tudni, hova lett. A köztisztviselői kar négy hónapja nem kapott fizetést. A tanítás a romos iskolák helyett udvaron és sátrakban folyik, de mi lesz télen? A négy és fél millió tanköteles gyermekből alig hárommillió iratkozott be. Az egyetem romos épületeiben még víz sincs, nemhogy számítógépek vagy laboratóriumok. Az egyetem a frontvonalban volt, az egyetemi könyvtár köteteit a harcoló csoportok ágyútalpnak és barikádnak használták. Nincsenek tankönyvek sem. Még a köztársasági elnökségnek sincs internetelérhetősége. Ilyennel Kabulban csak a külügyminisztérium és az ENSZ- hivatalok rendelkeznek.

A konszolidáció jele, hogy pár napja megtartották Kabulban az első nagyszabású nemzetközi konferenciát is. Az UNAMA és az ENSZ Habitat segítségével megrendezett tanácskozáson négy kontinens huszonöt országának több mint kétszáz szakembere tanácskozott egy héten keresztül Kabul jövőjéről. A rekonstrukcióról, rehabilitációjának kilátásairól Juszef Pastun városfejlesztési miniszter úgy nyilatkozott: megtartják a hegyoldalba kapaszkodó, festői régi negyedeket, a műemlékvédelemre akarják alapozni a remélhetőleg a jövőben ismét fellendülő turizmust. Kabultól északra tervezik új kormányzati negyed felépítését, amely úgy viszonyulna a régi Kabulhoz, mint Újdelhi a régi Delhihez, vagy Iszlámábád Rawalpindihez. Mindennek megvalósításához visszavárják a külföldön élő szakembereket.

Kabul a béke városa – hirdeti cinikus módon egy, a régi időkből itt maradt, rozsdás, golyó ütötte és bombarepesz által kettészelt tábla. Mellette azonban szorgos kezek hordják a romokat. A munkások nyílt mosollyal néznek a lencsébe. Pakisztánban voltunk, nemrég tértünk haza – mesélik. Insalláh, többször már nem kell visszatérnünk. Többet nem megyünk sehová.

Kabul, 2002. október