Július Satinský halálhírére

#TASR-felvéteA lexikonszócikkek szerzői már az „átkosban” is zavarban voltak, amikor Satinský „foglalkozását”, hivatását kellett meghatározniuk. Olyanokat találtak ki, hogy humorista, drámaíró, publicista, gyermekkönyvek szerzője, tévészemélyiség. Természetesen Satinský szerepei közül egyik terület sem hiányzott, de a sok meghatározásból éppen a lényeg marad ki. Mi, a kortársai nem mindig és nem pontosan értettük, hogy „ez a Duna utcai fiú” – hogy egyik könyve címét idézzem – milyen szerepet vállalt. Az értő barát, aki a közéletben ugyancsak jártas, a Szlovák Nemzeti Színház dramaturgja, egykori miniszterelnök-helyettes, Martin Porubjak ilyesmit nyilatkozott Satinský halálhíréről értesülvén: „Jan Werich fajtájából való bohóc volt. Ő volt az én jelöltem a köztársasági elnök funkciójára. A mi pechünkre és az ő szerencséjére ebből semmi sem lett.”

Porubjak rátapintott a lényegre. A csehek tisztelete Werich művészete iránt határtalan, de soha, egyetlen Švejk-hívőnek sem jutott volna eszébe, hogy belőle államfő lehetne. Ám Satinskýval úgy más a helyzet, ahogyan a cseh politikai kultúra is más, mint a szlovák. A szlovák politikai kultúra legnagyobb betegsége, hogy hiányzik belőle az igazi, a történelmileg meggyökeredzett városi létforma. Ez volt a szlovákság sorskérdése 1918 után. Dominik Tatarka pontosan fogalmazott, amikor a Tiso-államot „a plébánosok köztársaságaként” aposztrafálta. Satinský részben a cseh tradíció elsajátításával, részben azzal, hogy valóságos és háromnyelvű pressburger volt, azaz vállalta ennek a városnak a múltját, a szlovák kisvárosiság, a – képletesen szólva – provincializmus ellen lázadt. Kinevette, kikacagta az ilyen hagyományokat követő, követendő példaként kikiáltó közéleti magatartást. És olyan művészeti (színházi) intézményeket teremtett Pozsonyban, amelyeknek példáit Prágában, Varsóban, meg Budapesten látta. A Nyerges utcai Divadlo na korze ugyanúgy ilyen lelemény volt, mint a Milan Lasicával közös Štúdio S. De előtte, amikor a pozsonyi helyi „normalizálás” ki akarta radírozni őt is, meg Lasicát is a szlovák kultúrából, a rossz emlékezetű Ľudovít Pezlár vezérletével, akkor ők Brünnbe „emigráltak”, a Večerní Brno kabaréba. A budapestiek tudják, hogy nagyon bonyolult dolgok ezek. Tudják azt is, hogy Budapest akkor kezdett európai nagyvárossá lenni, amikor Nagy Endre, szinte a Nyugat teljes körének közreműködésével, meghonosította és a magyar szellemi élet kihasíthatatlan részévé tette a kabarét. És akkor kezdtünk – hoszszú és kényszerű szünet után – újra az európai nagyvárosiasság felé közelíteni, amikor Komlós János Mikroszkóp Színpada a hetvenes években működni kezdett. Ebből lett, például, a Hofi-jelenség. Satinský nehezebb helyzetben volt. Nemcsak azért, mert a Husák-rendszer keményebb és kegyetlenebb volt, mint Kádáré (noha ez sem mellékes), hanem azért, mert a szlovák kultúrában, a pozsonyi életben nem volt és – a hátrányos történelmi fejlődés miatt – nem is lehettet egy Nagy Endre. És Prága is messze volt, még ha az állam közös volt is sokáig.

Július Satinský a szlovák városi kultúrát akarta tehetségének fantasztikus sokoldalúságával (és társaival, főleg Milan Lasicával) megteremteni. A Duna utcai fiúk előszavát Pavol Vilikovský, a hasonló dolgokban elkötelezett író fogalmazta. Egyebek közt arra hívta fel a figyelmet, Satinský „azt akarta megmutatni, hogy a nagy történelem fordulatainak idején miként élt a valóságban az úgynevezett egyszerű ember”. A polgári kultúra, a nagyvárosi légkör lényege ez: lehetőséget adni, hangosan kimondani, hogy a politika mellett fontos az ebédlő berendezése, a viselkedés minősége, meg más hasonló apróságok, amelyek olyan nagy dologban összegződnek, mint a polgári társadalom szabadsága. Igen, Satinský bohóckodott, mert a legfontosabbra akarta figyelmeztetni „az ő kedves szlovákjait”. Mert tudta, hogy a közmondással ellentétben, a valóság egyelőre az, hogy „a karaván ugat, a kutya halad”. Az is eredmény, ha viszonylagos, hogy a karaván ugathat, de azért az lenne a jó, ha haladna és nem a kutyák ugathatnának csupán. Ezért élt és dolgozott Július Satinský.