Jól megmondta nekik!

„Jól megmondta nekik” – lépett be a sekrestyébe egy előkelő dáma a szentmise után. A pap nem értette rögtön, ki mit és kinek kellett, hogy megmondjon, de hamarosan megtudta. „Jól megmondta nekik – folytatta a hölgy –, amikor arról a magvetőről beszélt. Meg azokról a terméketlen kövekről az út szélén. Jól a lelkükre beszélt a mi díszes híveinknek. Úgy is kell nekik! Rémesek ezek a mai emberek. Akárcsak az a köves talaj, amiben semmi meg nem terem.” A miséző pap azonban valahogy nem örült a bóknak. Mindenki, aki hallotta az eszmefuttatást, érezte, hogy ez a nő bár nem nyíltan, de egyértelműen önmagát azonosítja Isten igéjének termőtalajával. A pap nyugodt hangon válaszolt neki: „Drága asszonyom, ugyan ki mondhatja el közülünk, hogy életútján haladva soha nem feledte Istent az útfélen? Hogy soha nem volt makacs és ellenálló, mint az a köves hely, vagy szúrós, mint a fojtó tövisek...?” A dáma feltűnően csendesen távozott. Senki nem tudta, megsértődött-e, vagy épp hogy elgondolkozott a hallottakon.

Az e vasárnapi evangélium hasonlatát a magvetőről, kinek elszórt magjai különböző minőségű talajokra találnak, általában úgy magyarázzák, hogy a különböző embertípusokat jelenti, aszerint, mennyire éber a figyelmük Isten igéje iránt. Ezen kívül az értelmezésen kívül azonban kínálkozik egy másik: mégpedig, hogy ezek a különböző „talajok” tulajdonképp egyugyanazon egyén lelki fejlődésének az állomásai is lehetnek. Minden emberben benne vannak, aki a köves talajt – Isten termékenyítő hatalmával – képes bőséges gyümölcsöt termő földdé alakítani.

Az útfélre hullott, madár ette mag képe tulajdonképpen negatív kifejezése az ELHATÁROZÁS szüntelen lehetőségének. Annak, hogy átlépjük a határt az útfél s az út között, s hogy lehetőséget adjunk Isten igéjének végre teljes táptalajba hullani, ahol gyökeret eresztve meghozhatja termését. Mint például Szent Ágoston, akinek szintén választania kellett, amikor meghallotta a sorsdöntő sugallatot: „vedd és olvasd”. Szerencsére, ő kezébe vette a Bibliát, így kezdődhetett el áldásos párbeszéde.

Ám az első, meghatározó útkereszteződés megtétele még korántsem jelent végleges győzelmet. Mert az első, gyöngécske gyökerek a lelki ébredés kis örömjelei, a nem mindennapi élmény megnyilvánulásai, ugyanakkor előjelei egy következő, törvényszerű krízisnek is, amikor a lelkes elhatározást a KITARTÁS teszi próbára. Ezt az időszakot, a hosszadalmas és fáradságos gyökéreresztés időszakát, az újra meg újra kezdés szükségességét Jézus a köves talaj képébe kódolta. Bár rögtön kikeltek, mert nem voltak mélyen a földben, de „amikor a nap felkelt, megperzselődtek, s mivel nem volt gyökerük, elszáradtak.” (Mt 13, 6) Az ilyenféle, a saját gyökerekért vívott harc még a legnagyobb szenteket sem kerülte el: „Elesve és felállva – vallotta meg Szent Teréz – tanultam meg haladni.”

A kitartás azonban nem csupán a gyökerek elmélyítésében és megőrzésében nyilvánul meg, hanem kemény lelki CSATÁKAT is el kell, hogy bírjon. Ezt szimbolizálja a harmadik kép, a fojtó tövis. A szüntelen kísértést, hogy az életet ne csupán lelki értékekre építsük, hanem valami másra. Amit Jézus „csalóka gazdagságnak” nevez. „A legnagyobb gazdagság a földön – mondja Goethe – nem vágyakozni a gazdagság után.” Tegyük hozzá, hogy a legeslegnagyobb gazdagság pedig a lelki kincsek utáni vágyakozás, az olyan gyökerek utáni vágy, melyek Isten jelenlétében mélyen Isten igéjében gyökereznek.

Azt a bizonyos hölgyet sokáig senki nem látta abban a bizonyos templomban. A pap, aki látta a reakcióját, kitartóan imádkozott érte, hogy megértse, az elhatározás, a kitartás és a lelki csata mind elkerülhetetlen, újra meg újra ismétlődő összetevője a lelki érésnek. Ezek nélkül az ember soha nem válhat azzá a jó földdé, mely akár százszoros termést hoz.

A szerző római katolikus pap