Jelre várva

Állok a temetőben a sírodnál, Apám, és nagyon nem jól érzem magam. Azért, mert huszonkilenc éve megszegem adott szavamat. Amikor tudtad már, hogy a létedet őrző gyógyító mérgek ellenére sem töltesz velünk sok időt, egyre gyakrabban adtad tudtomra, nem szeretnéd, nem örülnél annak, ha novemberenként a sírodon mécsesek csillognának. Mert hogy elfújod lángjukat. Nevetve mondogattad, ha igazán jót akarok neked, finom vörösborral örvendeztesselek meg. Nem biztos ugyanis, hogy a túloldalon kapható lesz... Azóta a mindenszentek előtti napokban megyek hozzád, leülök a sírkő szélére, iszom egy-két pohárkával a kedvenc borodból, a maradékot pedig beszívja a föld. Én balga, ne nevess ki, kérlek, azon örvendezek, hogy a nedű eljut hozzád. És várom, hogy erről valami módon értesítesz. Mert hiszen megígérted. Mint ahogy én is neked, hogy rendszeresen beszámolok arról, miként alakulnak a dolgaim, ám te is jelzed, hogy vagy valahol. Huszonkilenc éve várom a jelt... Ne félj, az amúgy is ősz fejem nem lenne deresebb az ijedtségtől, szívem-lelkem sem roppanna bele a felismerésbe... Ne haragudj, nem fogadhatom el jelként azt, hogy nem kap lángra a kanóc, tudnod kell, a gyufa minősége még gyatrább, mint anno. Nem tagadom, sokat foglalkoztat: mit tudhatsz az itt történtekről, érezheted-e, mennyire hiányzol? Vajon helyesen teszem-e, hogy beszélek rólad a lányaimnak, együtt nézegetjük a megsárgult fényképeket, mert mindenáron azt akarom, hogy ha majd én sem leszek, tudatosítsák, remek nagypapájuk lettél volna. Ha egyetértesz vele, ha nem – bárcsak jeleznéd –, a hamarosan világra jövő unokámat is kihozom hozzád. Persze, nem ilyenkor, amikor ugyan megszépül a sírkert a sok mécsestől, virágtól, ám a tumultusban, úgy, mint valaha, a bejárati kapukban egymást tapossák a látogatók. Mintha lekésnének valamiről. És bár tudom, azonnal ellopják, hiszen ezen a téren sem sokat változtak az emberek, viszünk neked pár szálat a kedvenc fehér szegfűdből is.

Állok a sírodnál, Apám, a vörösbort elnyelte a föld, a mécses idén is pislákol, tudom, ideje volna indulnom, csak hát, várok. A jelre.

Míg csak élek.