Jaj, füllent a gyerekem!

Nyilván ön is feltette magának ezt a kérdést, amikor füllentésen érte a gyermekét. És nyilván arra is emlékszik, amit valamikor ön is a szüleitől többször hallott, hogy aki hazudik, az pórul jár.

Az egyik német magazin véleményt kért dr. Willy Starck pszichológustól: „A gyermek által kitalált történetek egyáltalán nem adnak okot aggodalomra. A gyerek négy-öt éves korában nem tud különbséget tenni emlékei és fantázia szülte képzelgése között. Sok mindent valósnak fog fel, amire vágyakozik, amiről álmodozik. S a képzelet és a valóság egyvelegéből hiányzik a hazugság ismérve, vagyis a megtévesztés szándéka, amire a gyerek még egyáltalán nem képes.”

Tehát önnek nem szabad kiábrándítania a csemetéjét azzal, hogy nem hisz neki. Büntetés helyett időt kell neki adni, hogy felismerje a különbséget igazmondás és hazugság között. Végeredményben az ilyen fantáziálás hozzátartozik ahhoz a természetes fejlődési folyamathoz, amelynek az eredményeként el tudja választani később a valóságot a képzelettől. A gyerek csak a hetedik-nyolcadik életévétől kezdődően tudja lassan felfogni, hogy amit mond, az megfelel-e a valóságnak vagy sem. A pszichológus szerint: „Most jön csak rá, hogy embereket be lehet csapni, hibákat meg lehet szépíteni, érzéseket el lehet titkolni. Ez az új képesség érdekfeszítő és izgalmas a gyerek számára. S ezért sokszor egyáltalán nem rossz szándékkal füllent, hanem csak mert szórakoztatónak találja.”

Ezt az újonnan megszerzett tudást azonban néha arra használják a gyerekek, hogy megmeneküljenek a büntetéstől. Ez a szükségesnek vélt hazugság azt jelzi, hogy a gyerekben kifejlődött a felelősségérzet, meg tudja különböztetni a jót a rossztól. S most már öné a felelősség, hogy a tudomására hozza, hogy rájött a hazugságra, és nem becsüli sokra az ilyen viselkedést, de azért továbbra is bízik benne. ĺgy kell tenni, nehogy a gyerek legközelebb újabb füllentéssel kompenzálja a félelmét. (nana)