Isten helye, helyünk Istennél – a hívogató harangok

Ige: „Amikor a király már a palotájában lakott, és az Úr mindenfelől nyugalmat adott neki ellenségeitől, ezt mondta a király Nátán prófétának: Nézd, én cédruspalotában lakom, az Isten ládája pedig sátorlápok között lakik. Nátán ezt mondta a királynak: Tedd meg mindazt, ami szándékodban van, mert veled van az Úr! De még azon az éjszakán az történt, hogy így szólt az Úr igéje Nátánhoz: Menj el és mondd meg szolgámnak, Dávidnak, hogy ezt mondja az Úr: Te házat akarsz nekem építeni, hogy abban lakjam? ...az Úr akarja a te házadat építeni.” (2Sámuel 7,1-5+11)

Hollandia egyik nagy egyetemi városában, hol korábban egyházunk több diákja is tanult, egy esti séta alkalmával barátom különleges épületre hívta föl a figyelmemet. Kívülről egy szép, magasba törő régi templom látszott, de ablakaiból furcsa eloszlásban szűrődtek ki a fények. Amikor kissé értetlenül néztem a dolgot, elmondta, hogy az épület korábban valóban templom volt, de mert templomként fölöslegessé vált, a városképet megőrizendő, külsejét meghagyva belsejét lakóházakká alakították át. Toronylépcsője lépcsőházzá lett, magas belső terű templomhajói meg több emeletnek adtak helyet, s ezért az ablakokból ilyen furcsa szórtsággal kiszűrődő fény. Döbbenten néztem, és megvallom, nem sok mindenre emlékszem ezután a sétából. Azóta tudom, hogy fejlett világunkban, főleg tőlünk nyugatabbra sokfelé válik az elöregedő, majd kihaló gyülekezetek számára előbb teherré, aztán fölöslegessé a régi nagy templom. Jóléti társadalmainkban a fogyasztói javak olyan dömpingjével és annyi akciós élvezeti cikkel látnak el minket, hogy köszönjük, az Istenre már nincs is szükségünk, egyelőre jól megvagyunk nélküle is. A holnap a hiteleink törlesztéséig érdekel, ami azon túl van vagy örökkévaló, arra se időnk, se energiánk nincs.

Dávidnak, a pásztorból lett királynak élete más tanulságot hordoz. Nagy csaták és dicsőséges győzelmek után menekülés és bujdosás volt az osztályrésze. De mindvégig tudta, hogy Isten kezében van. Neki adott hálát az egyikért, tőle kért segítséget a másikban. Amikor királysága megszilárdult, nem mondta telhetetlenül, hogy többet akar hatalomból, gazdagságból. Fontos volt számára az Isten „közelsége”, ezért a szövetség ládáját új székvárosába, Jeruzsálembe vitette. S mintha pironkodott volna azért, mert ő cédruspalotában lakott, az Úr ládája meg sátorban volt. Az Úr akaratát tolmácsoló prófétával félmondatokból is értették egymást, ebből nyilvánvaló, hogy nem most először, egy évben egyszer vagy még ritkábban találkoztak. Nyilvánvaló volt Nátán számára, hogy Dávid templomot akart építtetni, s emberileg az első hallásra egyet is értett vele. Ám kész volt azonnal engedelmeskedni az Isten kijelentésének, amikor az mást mondott neki. Nagy tanulság lehet ez számunkra, hogy néha a legjobb, legnemesebbnek látszó emberi szándék is ütközhet az Isten akaratával. A leghibásabb következtetést meg akkor tennénk, ha ezzel a prófétai kijelentéssel igazolni látnánk a templomok fölöslegességét. Dáviddal pusztán azt közölte Isten, hogy Ő az ő népével együtt haladó Isten. Előttük járt velük a pusztai vándorlás idejétől Dávid napjaiig. Ennek volt kifejezője a sátor. Azt közölte itt Isten Dáviddal, hogy Őt nem lehet lefixálni, mintegy odabetonozni Jeruzsálemhez még akkor sem, ha Jeruzsálem egy megerősített város volt. Nem Ő volt az, aki hajlékra szorult, de Ő az az Isten, aki maradandó házat tud ajándékozni az Őt szeretőknek. Ismerte Dávid szívének szándékát, és tudta, hogy mi lakozik benne. Ezért tette Dávidnak azt az ígéretet, hogy „megépíti házát”.

A Szentírás végén azt olvassuk: „ĺme, az Isten sátra az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek...” (Jel 21,3). Péter apostol arra buzdít, hogy „ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá!” (1Pt,2,5). Jézus pedig biztatásként azt ígérte, hogy „az én Atyám házában sok hajlék van... És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is”. (Jn,14,2-3)

Salamon, Dávid fia megépítette a jeruzsálemi templomot, és minket is hívogatnak a harangok.

A szerző református lelkész