Igában

Ige: „Ezt mondta nekem az Úr: Készíts magadnak kötelet meg jármot, és vedd a nyakadba!” (Jeremiás könyve 27, 2)

Hát nem lehetett könnyű a próféta sorsa! Kötéllel és járommal a nyakában járkálni Jeruzsálem utcáin, elviselni az emberek gúnyos megjegyzéseit, a többi próféta ellenvéleményét, vagy inkább ellenséges viselkedését. Nem ez az a szerep, amire az ember általában várni és vágyni szokott. ĺgy jól meg tudom érteni Jeremiás próféta panaszát is, ahogyan a 20. fejezet 7–8. verseiben olvashatjuk: „Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj... Nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki... Az Úr igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem egész nap.” De mégsem marad számára más, mint az engedelmesség az Úr szava iránt. Vagy ahogy ő mondja ugyanitt a következő versben: „Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködöm, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.” S ebből fakad mindjárt az első tanulság is számunkra a mára nézve: Lehet, hogy nehéz, vagy látszatra megalázó, lehet, hogy saját elképzelésemmel és vágyaimmal sem egyezik maradéktalanul, mégis a legjobb, legtisztább, legegyenesebb út az, ha Isten szavának engedelmeskedni tudok, mert azon van áldás.

A másik dolog, ami nyilvánvaló ebben a bibliai részben, hogy Jeremiás próféta nemcsak hirdette, hogy vegyék magukra a jármot, hanem valóban a nyakába is tette, és hordozta is azt. Prófétai jel volt ez a hallgatóság számára, hogy ne csupán hallják, hanem a szemük előtt rajzolódjon ki, mi is az Isten akarata, amit követendő útként eléjük tár. Volt amikor cserépkorsót tört szét a szemük előtt hirdetve, hogy így töri szét Isten a népet és Jeruzsálemet (19. fejezet). Hóseás prófétának egy más alkalommal azt mondta, hogy vegyen feleségül egy parázna nőt, és hirdesse, hogy rútul paráználkodik az ország, és hátat fordít Istennek. Ma is egy-egy eszmét az rombol le legjobban, és tesz hiteltelenné, ha nem egyezik a meghirdetett szó a mögötte álló cselekedetekkel. Közmondássá vált a „vizet prédikál és bort iszik” magatartás, és valljuk meg őszintén, nem is véletlenül vette az egyházi kifejezéseket. Ha csupán beszélünk a szeretetről, az önzetlenségről, a toleranciáról, a hitről, a megtérésről, de mindezeknek gyümölcsei hiányoznak életünkből, a gyülekezeteinkből, jól vigyázzunk, nehogy mi is a terméketlen fügefa sorsára jussunk, melyen Jézus hiába kereste a gyümölcsöt. Mert hiszen gyümölcséről ismerszik meg a fa!

Jeremiásnál a nyakába tett iga Isten ítéletének, fenyítésének ábrázolása volt, és azt mondta el, hogy az menekül meg, aki elfogadja és magára veszi Isten ítéletét. De akik ki akarnak bújni alóla, vagy el akarnak rejtőzni előle, menthetetlenül elvesznek. Mint ahogy a 23. zsoltárban olvassuk és énekeljük: „vessződ és botod megvigasztal engem.” Mégis mindezeken túl lássunk meg egy másik „igát” is, amiről az Újszövetségben Jézus azt mondja: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” (Mt 11, 29–30) Hogy lehet egy iga boldogító? – kérdezhetnénk. Úgy, hogy ez olyan iga, mely nem ránk nehezedik, hanem sokkal inkább könnyít rajtunk, hiszen először a bűn terhétől szabadít fel, az önmarcangolás kétségeit veszi le rólunk. A hittel elfogadott és megvallott keresztség gyönyörű igája ez, amely felismeri Jézusban azt, aki elveszi a világ bűneit. Sőt nemcsak úgy általában a világét, hanem az enyémet személyesen! Amely önző énünk kielégíthetetlen súlyától szabadít meg, hogy fölvehessem a felebarát terhét, és segíthessem őt. Amely a harag és gyűlölet helyett a szelídség lelkét, a gőg és beképzeltség helyett az alázat lelkét, a stressz és békétlenség helyett a megnyugvás lelkét adja szívünkbe. Amely megtermi a Lélek sok ízű gyümölcsét: a szeretetet, az örömöt, a békességet, a türelmet, a szívességet, a jóságot, a hűséget, a szelídséget, az önmegtartóztatást és az ezekhez hasonlókat, melyekről azt mondja Pál apostol, hogy az ilyenek ellen nincs törvény. (Gal. 5, 22–24)A szerző református lelkész