Idézetek Szent István király törvényeiből

A magyarságnak már István király uralkodásának évtizedei, sőt a honfoglalás előtt is voltak törvényei. Vitás kérdésekben – legalábbis akkor, ha nem egyszerűen az erősebb „joga” érvényesült – a szokásjog alapján döntöttek az arra hivatottak. Szent István ébredt rá arra – nem utolsósorban az országba érkező papoknak és lovagoknak köszönhetően –, hogy uralma megszilárdításához szükség van a mindennapi életnek az addigi szokásoktól sok mindenben különböző, az ország egészére egyformán vonatkozó szabályozására. Tudjuk, hogy a törvényeket nem ő fogalmazta meg (ez ma sem a köztársasági elnök, még csak nem is a parlamenti képviselők dolga). Papjai tették azt, átvéve nyugat-európai jogszabályok jó néhány passzusát, és átvéve a magyar hagyomány bizonyos elemeit. Az uralkodó természetesen figyelemmel kísérte a munkát, adott esetben – nemegyszer az őt körülvevő előkelőkkel való tanácskozás után – a maga akaratát érvényesítve. Egyetértése nélkül aligha kerülhetett bele bármi a ma István első és második törvénykönyvének nevezett – nem korabeli, hanem kései másolatokban fönnmaradt – jogszabálygyűjteménybe.

A TULAJDON MINDENEKELŐTT

A törvényszöveg tekintélyes hányada a király hatalmát erősítő egyház, a papság kiváltságaival foglalkozik. A cikkelyek másik fele közvetlenül vagy közvetve a világiakról, a világiaknak szól. A két fontos elemet a törvények „előszava” igyekezett közös nevezőre hozni:

„Isten kegyelme uralkodván felettünk, a királyi méltóság munkálkodása nemesebb és szilárdabb szokott lenni más méltóságokénál, ha eredetét a katolikus hitből nyeri. És mert minden egyes nép saját törvényeivel él, ezért mi is, kik birodalmunkat Isten akaratából kormányozzuk, régi és új uralkodókat utánozva, a törvényen elmélkedve megszabtuk népünknek, hogy mi módon élhet tisztes és háborítatlan életet, hogy, miként gazdagabbá lőn az isteni törvényekkel, hasonlóképpen világi törvényeknek is alá legyen vetve. S hogy mennyire gyarapodtak a jók azon isteni törvényekkel, úgyannyira bűnhődjenek a bűnösök, emezek által.” (Bartoniek Emma fordítása)

A tulajdonlással foglalkozó fejezetek nemcsak az alattvalók biztonságát kívánták szavatolni: Leszögezik, hogy a király javai is sérthetetlenek:

„VI. – Elhatároztuk királyi hatalmunkkal, hogy minden embernek hatalma legyen sajátját szétosztani, ráhagyni feleségére, fiaira, lányaira és rokonaira vagy az egyházra, s az ő halála után ezt senki megdönteni ne merészelje.

VII. – Azt is akarjuk, hogy miként másoknak hatalmat adtunk arra, hogy saját javaikat birtokolhassák, akként a mi királyi méltóságunkhoz tartozó javak, katonák, szolgák és mi más egyéb változatlanul nálunk maradjanak. És senki abból semmit el ne raboljon vagy sikkasszon, sem pedig valaki magának az előbb mondottakból kedvezményt szerezni ne merjen.”

Visszatér a tulajdonlásra a második törvénykönyv is:

„II. – Beleegyeztünk tehát az egész tanács kérésére, hogy minden egyes ember egyformán bírja sajátját és a király adományait, míg él, kivéve azt, ami a püspökséghez vagy az ispánsághoz tartozik, és halála után fiai hasonló birtokjoggal örököljenek. És senki se szenvedjen kárt birtokaiban, semminő vétek miatt, kivéve, ha a király élete ellen vagy országárulásra szőtt összeesküvést vagy pedig idegen országba szökött. Akkor pedig birtokai a király hatalmába jussanak.”

Erre rímel az első törvénykönyvnek egy másik passzusa – a cikkely megszünteti annak a pogány kori szokásnak az érvényét, hogy az özvegyet a férj rokonai ismét férjhez adhatják a férj nemzetségének valamelyik tagjához (és ezzel voltaképpen rendelkezzenek a megcsonkult család vagyona fölött), ezenkívül pedig védi az árvák tulajdonjogait, valamint az uralkodó vagyoni érdekeit:

„XXVI. – Azt akarjuk, hogy az özvegyek és árvák is részesüljenek a mi törvényeinkből, oly értelemben, hogy ha valamely özvegyasszony fiaival és lányaival marad hátra, s megígéri, hogy ellátja ezeket és velük marad éltefogytáig, annak legyen a mi engedelmünkből hatalma arra, hogy ezt tehesse, és azt senki se kényszerítse újabb házasságra. Ha pedig megmásítva ígéretét, ismét férjhez akar menni és árváit elhagyni, az árvák vagyonából egyáltalán semmit se követeljen magának, hanem csakis az őt megillető ruhákat.

Szintúgy az özvegyekről – Ha pedig egy özvegyasszony gyermektelenül marad, és ígéri, hogy nem megy férjhez, hanem özvegységben marad, azt akarjuk, hogy hatalma legyen minden java felett, s tehessen azokkal azt, amit akar. Halála után pedig szálljanak vissza javai férje rokonságára, ha vannak rokonok, ha pedig nincsenek, a király legyen az örökös.”

KÉTANNYIVAL TEGYE JÓVÁ

A király más tekintetben is ügyelt vagyona gyarapítására – egyebeken kívül és nyilvánvalóan azért, hogy legyen miből adományoznia. A második törvénykönyvben ekképpen:

„VIII. – Ha valaki az ispánok közül a király részét elsikkasztja, adja vissza, amit sikkasztott, és kétannyival tegye jóvá.”

Mások javait illetően a törvény enyhébben büntetett:

Ha valaki az ispánok közül valami ürüggyel igazságtalanul elvesz valamit vitézeitől, adja vissza és azon felül a magáéból ugyanannyit.”

A második törvénykönyv jogtalan eltulajdonításért a szolgákat büntette a legszigorúbban:

„VI. – Ha valaki a szolgák közül egyszer követett el lopást, adja vissza, amit lopott és váltsa meg orrát öt tinón, ha teheti, ha nem, vágják le azt. Ha levágott orral ismét lopást követ el, váltsa meg fülét öt tinóval, ha teheti, ha pedig nem, vágják le. Ha ugyanez harmadszor követ el lopást, veszítse el életét.”

Szabadok esetében az elkövetőnek az első lopásért meg kellett váltania magát. Ha ezt nem volt képes megtenni, eladhatták szolgának, és a következőkben már rá is a szolgákra vonatkozó büntetés várt.

AZ EMBERÉLET ÁRA

Egyebekben a törvények csínján bántak az emberélet elvételével. Gyilkosság esetén is főképpen anyagi természetű volt a büntetés. Ebben a cikkelyben szó sem volt a régebben gyakori tálió-elv, a „szemet szemért, fogat fogért” gondolat érvényesítéséről. Az első törvénykönyv ezt mondja a gyilkosokról:

„XIV. – Ha valaki haragra gyulladva vagy gőgjében felfuvalkodva szántszándékos gyilkosságot követ el, tudja meg, hogy tanácsunk határozata értelmében 110 arany penzát fog fizetni, melyből 50-et vigyenek a király kincstárába, másik 50-et a rokonoknak adjanak, 10-et pedig a bíráknak és közbenjáróknak adományozzanak. Maga a gyilkos pedig böjtöljön a kánonok intézkedése szerint.

Szintúgy más rendelkezés – Ha pedig véletlenül öl meg valakit, 12 arany penzát fizessen és böjtöljön, ahogy azt a kánonok rendelik.

Szintúgy a szolgák gyilkosságairól – Ha valaki szolgája megöli másvalakinek szolgáját, adjanak szolgát a szolga helyett vagy váltsák meg s [a gyilkos] vezekeljen, mint már mondottuk.

Szintúgy más intézkedés – Ha pedig szabad ember öli meg valaki szolgáját, adjon helyette más szolgát vagy adja meg az árát, és a kánonok szerint böjtöljön.”

Figyelemre érdemes, hogy a világi jellegű, pénzbeli büntetésen kívül (egy „penza” értéke megegyezett egy tinóéval; a tinó a pogány magyarok körében „pénzegyenértékes” volt) egyházi jellegű büntetést, böjtölést is kiszabtak az elkövetőre. A pénzbeli büntetés mértéke az elkövető vélhető anyagi helyzetétől függően erősen változott:

„XV. – Ha valaki az ispánok közül megkeményedve szívében, s nem törődve lelke üdvösségével – ami távol legyen a hit követőinek szívétől – felesége meggyilkolásával szennyezné be lelkét, a királyi tanács határozata szerint 50 tinóval engesztelje ki az asszony rokonságát, és böjtöljön a kánonok rendelkezése szerint. Ha pedig vitéz vagy jómódú ember esik ugyanebbe a bűnbe, ugyancsak a tanács szerint fizessen a rokonságnak 10 tinót, és böjtöljön, mint mondottuk. Ha pedig közrendű ember találtaik ugyanabban a bűnben, 5 tinóval engesztelje ki a rokonokat, és vesse magát alá a mondott böjtölésnek.”

Anyagi következményei voltak annak is, ha valakinek a szolgája ölte meg embertársát. Erről a második törvénykönyv intézkedett:

„III. – Ha valakinek szolgája megöli másnak szolgáját, a gyilkos ura a szolga árának felét térítse meg a megölt urának, ha teheti, ha pedig nem teheti, akkor 40 nap elteltével adják el a szolgát és árán osztozzanak.

IV. – Azt a szolgát, ki szabad embert ölt meg, ura vagy váltsa meg 110 tinóval vagy adja át [a meggyilkolt családjának].”

A gyilkosokra kimérhetőnél szigorúbb, csonkítással fenyegető büntetésről olvashatunk – az első törvénykönyvben – az esküszegők esetében:

„XVII. – Ha a tehetősek között találkozik hitében megromlott, tisztátalan szívű, esküjét megtörő, szószegésre vetemedett ember, keze elvesztésével lakoljon esküszegéséért vagy 50 tinóval váltsa meg kezét. Ha pedig közrendű ember lesz esküszegővé, keze levágásával bűnhődjék vagy 12 tinóval váltsák meg és böjtöljön, ahogyan a kánonok rendelik.

KARD ÁLTAL VESSZEN EL

Miközben a törvénykönyvek idézett cikkelyei az emberélet kioltását viszonylag enyhén büntették, más cikkelyek szerint csekélyebb súlyú tettekért a tálió-elven túlmenően is halál járt. Az első törvénykönyvben ez áll:

„XVI. – Hogy a béke szilárd és teljességgel zavartalan legyen, mind a nagyobbak, mind a kisebbek között, bármily rendűek legyenek is, teljességgel megtiltjuk, hogy bárki is kardot rántson avégre, hogy valakit megsebesítsen. Amit, ha valaki ezután, vakmerősége ösztökéitől sarkallva megkísérel, ugyanazon karddal végeztessék ki.”

A második törvénykönyv egyszerűbben fogalmaz, másfelől azonban – a tálió-elv szellemében – árnyaltabban ítélkezik:

„XII. – Ha valaki karddal embert öl, ugyanazon kard által vesszen el.

XIII. – Ha valaki kardot rántva bárki mást megsért, akár szemén, akár lábán, akár kezén, hasonló sebet szenvedjen saját testén.”

HARAG, GŐG, GYŰLÖLSÉG NÉLKÜL

Nyilvánvalóan az Imre fiának szánt Intelmeket sem maga István király írta (írni nem tudott, legföljebb olvasni tudhatta a betűket), sőt nem is „diktálta” papjainak. Ám azt is bizonyosra vehetjük, hogy a kor Európájában korántsem szokatlan gondolatokat nem a tudta nélkül vetették pergamenre az írástudók. Belekerülhettek nyugati példák, belekerülhettek környezetének – esetleg nem is Imrének, hanem magának Istvánnak szóló – „üzenetei” és belekerülhettek valóban a királytól származó gondolatok. Ami bizonyos: az Intelmekben foglaltakat a XI. század elejének magyar társadalmi-hatalmi viszonyai ihlették, a fejezetek többé-kevésbé pontos képet adnak a kor valóságáról.

Az egyik legfontosabb intelem:

„Az uralom negyedik dísze [a katolikus hit, az egyház és a főpapok után] a főemberek, ispánok, vitézek hűsége, erőssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert ők országod védőfalai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói. Legyenek ők, fiam, atyáid és testvéreid, közülük bizony senkit se hajts szolgaságba, senkit se nevezz szolgának. Katonáskodjanak, ne szolgáljanak, uralkodj mindannyiukon harag, gőg, gyűlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden; tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gyűlölség. Ha békeszerető leszel, királynak és király fiának mondanak, és minden vitéz szeretni fog; ha haraggal, gőgösen, gyűlölködve, békétlenül kevélykedsz az ispánok és főembereke fölött, a vitézek ereje bizonnyal homályba borítja a királyi méltóságot, és másokra száll királyságod.” (Kurcz Ágnes fordítása)

Hasonló a mondandója a hetedik passzusnak:

„A tanács állít királyokat, dönti el az ország sorsát, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, győzelmeket ő arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat ő rakat, és ő ront le ellenséges várakat. Minthogy pedig a tanácsnak ekkora haszna van, ostoba, pöffeszkedő és középszerű emberekből összeállítani, én úgy vélem, mit sem ér; hanem a tekintélyesebbek, és a jobbak, a bölcsebbek és a legmegbecsültebb vének ajkán formálódjék és csiszolódjék. Ezért, fiam, az ifjakkal és a kevésbé bölcsekkel ne tanácskozz, ne is kérj tőlük tanácsot, csak a gyűlés véneitől, kiknek koruk és bölcsességük miatt megfelel ez a feladat... Ezért hát ki-ki életkorának megfelelő dologban forgolódjék, tudniillik az ifjak fegyverben, a vének a tanácsban. Egyébként az ifjakat mégsem kell teljesen kiűzni a tanácsból; ámde ahányszor velük tanácskozol, még ha életrevaló is az a tanács, mindig terjeszd az öregek elé, hogy minden cselekedetedet a bölcsesség mértékével mérhesd.”

Európai beilleszkedésünk talán legfontosabb évtizedeiben az Intelmek hatodik fejezetében olvasható az István szentesítette tanácsok egyik legbölcsebbike:

„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

Nem ok nélkül való, hogy napjaink egészen más típusú külpolitikai és belpolitikai viszonyai közepette oly sokan idézik különféle – nem egyszer végletesen indulatos – olvasatokban ezeket az „idegenekről” szóló mondatokat. Furcsa – vagy talán nem is annyira furcsa? – módon Szent István a fiához szólva mintha őket is intené:

„Óvakodj bírónak lenni... A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak. Ha... olyasvalami kerül eléd, amelyben ítéletet hozni méltóságoddal összefér, türelemmel, irgalommal, esküdözés nélkül ítélkezz, így lesz majd koronád dicséretes.”