Ebben az országban szinte semmi nincs elintézve

Ezerhárom éve él nemzet e hazán, megfogyva is, megtörve is, de él. Éldegél. Most nem három részre, mint Mohács után, hanem csak két részre szakítva – nem határral, csak egy mély árokkal. ĺgy ünnepeljük az államalapítást: tizenhárom éve már szabadon, s most az európai elit klub belépőkártyájával a kezünkben. Alig volt idő a történelemben, amikor jobb esélyeink lettek volna a boldogulásra, és oly keveset tettünk azért, hogy megragadjuk őket.

Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók, mondta Zrínyi Miklós öntudatosan. Meglehet. A saját lehetőségeinknél azonban biztosan alábbvalók vagyunk. Tudjuk persze, hogy rengeteg gazdasági, mentális és kulturális bajjal érkeztünk el a rendszerváltásig, de nem hiszem, hogy van politikus, aki azt merné mondani, hogy jól kihasználtuk ezt a tizenhárom évet.

Ebben az országban szinte semmi nincs elintézve.

Még új alkotmányunk sincs. Pedig az „csak” egy papír, amely nem javítja meg ugyan az életünket, de szimbolikusan, az elvek szintjén kifejez valamit abból, amit modern magyar köztársaságnak gondolunk.

Persze ez a legkisebb baj.

Nagyobb baj, hogy nem tudunk egy viszonylag működőképes egészségügyi rendszert összehozni; toldozzuk-foldozzuk az oktatási rendszerünket, a nyugdíjrendszerünket; az önkormányzati rendszer félkarú óriás (feladatok vannak, anyagi források alig); képtelenek vagyunk a létfontosságú fővárosi körgyűrűt befejezni; 1977 óta nem építettünk metrót, autópályát is alig (mondjuk, a háború sújtotta Horvátországhoz képest); a mezőgazdaságunk és vele a falvak lakossága a megoldatlanságok tengerében fuldoklik. Megoldatlan a hazai cigányság fölemelkedésének ügye, a fogyatékkal élők iránti társadalmi szolidaritás (és a segítésükre fordított pénz) is sokkal kisebb, mint szükséges volna. Nagyon nagy az élet- és erkölcsromboló munkanélküliség, tehetetlen huzakodás folyik a határon túl élő magyarok érzelmi és anyagi segítésének mértékéről és módjairól. Tudom, ezek nagy ügyek, minden ország küszködik velük vagy hasonlókkal, de mi a parlagfüvet sem vagyunk képesek kiirtani. Vagy kétmillió ember (én is) küszködik, szenved, begyulladt szemmel és folyó orral kérdezi: ez már a szabad, modern Magyarország?

De egye fene a kínlódást, bennem a szégyenérzet az erősebb, hogy képtelenek vagyunk egy gazzal elbírni. Pedig „csak” meg kellene szervezni az irtást, és büntetni a hanyag gazdákat. De szervezni nem tudunk, s büntetni sem, mert sokszor kideríthetetlen az is, az adott föld éppen kié. A parlagfűtől, lám, eljutottunk a földhivatalaink állapotáig. S akárhova nyúlunk, mindenütt újabb megoldatlanságokba ütközünk.

Ki a felelős mindezért? Ezek bizony közös sarak. Lehet mondani, hogy minden második (első, harmadik) nemzetrontó kormány a fő felelős tetteivel és mulasztásaival, de tárgyilagos szemlélő ezt nem hiheti.

Bármekkora a szembenállás a két politikai tábor között, van egy sík, amelyen muszáj közösködniük: az idősík. Kényszeredetten ugyan, de a kormányok egymásnak adják a stafétabotot. A négyévente szigorú, mert csalódott választó jóvoltából. Persze Mikszáthnak új könyvet kellene írnia: a Két választás Magyarországon helyett Két Magyarország a választáson. Mert valóban két Magyarország van, egyre jobban eldurvuló hangnemben és elvaduló szembenállásban.

Hogy ezért ki a felelős?

Nem hiszek a magányos tettes elméletében. Abban, hogy egyetlen párt (tábor) gyűlölködik. Pedig ebben a tételben szinte teljes a nézetazonosság. Mindkét tábor szerint csak egy tábor használja (kezdte) a gyűlöletbeszédet, csak egy tábor dob kesztyűt, a másik legfeljebb fölveszi kényszeredetten, csak egy tábor nevezi a másikat nemzetrontó tolvaj bandának. Természetesen a MÁSIK.

Holnap, István király neve napján, ünnepeljük büszkén a megélt ezer évet, viszont gondolkodjunk el önkritikusan az elmúlt tizenháromról.

Jöjjön a tűzijáték, de ne játsszunk a tűzzel.