Idén ötvenéves a televíziózás Szlovákiában

A jövő generáció tévéseiSITA-felvételekEhhez képest nem is olyan rossz eredmény, hogy a szlovákiai tévézés ötvenedik születésnapját ünnepli. Bár sokkal idősebb is lehetne. Viszont a történelem, mint oly sok esetben, ezúttal is közbeszólt. Ugyanis az első Csehszlovák Köztársaságban már a harmincas években komoly kísérletek folytak az új elektronikus eszközzel. A hamarosan kitörő második világháború viszont megakadályozta a bevezetését.

Elvitték az oroszok

A történelem fintora, hogy a háború után amiatt esett vissza a fejlődés, mert a tachovi képernyőgyárat a szovjetek háborús zsákmányként elvitték magukkal. Az ifjabb nemzedékek kedvéért érdemes megjegyezni, hogy az 1938-as müncheni egyezmény értelmében a németek által lakott Szudéta-terület, közöttük az említett város is a Harmadik Birodalom részévé vált, így a bevonuló felszabadítók úgy vették, hogy a gaz fasiszták gyárát telepítik át megfelelőbb helyre. Az időközben a második Csehszlovák Köztársasághoz visszakerült város szerelőcsarnokait az oda vetődő szakemberek üresen találták. ĺgy aztán kellett néhány évet várni a televízió megjelenésére. Mondani sem kell, hogy az élen a prágaiak jártak, akik 1953-ban kezdték meg az egykori újvárosi Vigadóból az adásokat. Évtizedek múltán, a Károly tér tőszomszédságában fekvő Ulászló utcai stúdió az első magántelevízió, a Nova székháza lett. A kor szellemének megfelelően az első műsor a május elsejei felvonulás közvetítése volt a Vencel térről. A tévé szlovákiai bevezetésére kellett várni még három évet. Az első adásra 1956. november 3-án került sor. Amiatt választották ezt a dátumot, mivel ezen a napon ünnepelte a Szlovák Rádió harmincadik születésnapját. A korabeli viszonyokra az is jellemző, hogy igazán pontosan nem határozható meg a rádió születésnapja, mivel 1926. augusztusában már sugárzott kísérleti műsorokat, sőt az első szlovák szó az éterben ennél is korábban hangzott el, mégpedig február 11-én, amikor az egykori Rádiožurnál brünni stúdiójának munkatársai rádiós napot tartottak Pozsonyban, ahonnan hazai népdalokat sugároztak.

Néptánccal kezdtek

Ezzel szemben bizton állítható, hogy a pozsonyi Művelődési és Pihenőparkból azon a bizonyos novemberi napon valósult meg az első hazai közvetítés. Az ünnepi alkalomból Jozef Vrabec, a Csehszlovák Televízió körzeti igazgatója mondott ünnepi beszédet, majd a nemzeti néptáncegyüttes, a SĽUK műsora következett. A műsorvezető a tévé későbbi bemondója, Hilda Michalíková volt, az adást Jozef Mazanec rendezte, az adásvezető Ján Rehák volt, a vezető operatőri feladatokat Emil Rožnovec látta el. Akik ismerik az intézmény további sorsát, pontosan tudják, hány, nemzetközileg sikeres műsor fűződött a későbbiek folyamán a nevükhöz.

Aligha kell mondani, hogy a kezdetek nagyon szerények voltak: tévéközpontról még csak nem is álmodtak, a zergehegyi adótorony földszinti helyiségét használták, amely alig volt nagyobb egy nappalinál: 6x10 méteres alapterülete több mint szerénynek mondható. Szakemberekben sem dúskált az ifjú intézmény: huszonkét szerkesztő és hatvankilenc műszaki, gazdasági és szervezési dolgozó alkotta az új tévét. A műszaki felszereltség ezzel teljes összhangban volt: a stúdióban két kamera volt, ezen kívül rendelkeztek egy háromkamerás közvetítő kocsival, és egy elektronikus filmvetítő géppel. A nézői oldalt is hasonlóképpen képzelhetjük el: ötszáz előfizető számára készítették a műsorokat.

Mondani sem kell, hogy kezdetben nem sugároztak minden nap: csupán szerdán és szombaton, akkor is csak az esti órákban. Négy hónap elteltével már vasárnapi műsoruk is volt. A fejlődés viharos ütemére jellemző, hogy azzal ünnepelték első születésnapjukat, hogy hétfő kivételével már minden nap sugároztak.

New Yorkból is sugároztak

Hamarosan az űrtechnika is a tévézés szolgálatába állott. Az első műholdas tévéközvetítést a Csehszlovák Televízió az ENSZ évi nyitó közgyűléséről New Yorkból, 1963 őszén valósította meg.

A hazai televíziózás tömegesen abban az időben terjedt el, amikor a fekete-fehér műszaki berendezések színvonala elérte a maximumát, így aztán minden objektív lehetőség adott volt a gyors bővítéshez. A fejlődés ennek megfelelően robbanásszerű volt: csupán két évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a készülékpiac telítődjön.

Érdemes megemlíteni, hogy a tévé ugyanolyan mágnesként hat, mint a színház: vonzásköréből szinte lehetetlen szabadulni. Ennek megfelelően az új eszköz bölcsőjénél állók valamennyien a későbbiekben is szoros kapcsolatban maradtak vele. Egyedül Hilda Michalíková – aki külsősként volt tévébemondó – maradt hű a rádióhoz, viszont „utánpótlásról” gondoskodott: a hetvenes-nyolcvanas évek bájos bemondónője, Olívia Borská az ő lánya. A legérdekesebb Jozef Vrabec további sorsa: egészen 1970-ig volt igazgató, ekkor a husáki normalizáció dühöngő időszakában menesztették.

Bosszú a tévében

Az 1968-as szovjet megszállás után ugyanis a tévé nem szűnt meg sugározni. Az illegalitásba vonult munkatársak egy szemétszállító kocsiban rejtették el a műszaki berendezéseket, ezzel járták Pozsony utcáit, egy-egy magasabb ponton megállva gyorsan kapcsolatot teremtettek a zergehegyi adótoronnyal, mindaddig sugározva, amíg nem közeledtek a szovjet bemérőkocsik. Hetekig folyt ez a bújócska. Ezt nem bocsátották meg a legendás tévéigazgatónak. Csakhogy teljesen félre sem lehetett állítani. Hiszen ő szervezte meg 1944 augusztusában fiatal rádiósként a Szlovák Nemzeti Felkelés besztercebányai rádióját. ĺgy lett belőle a malomvölgyi tévéközpont építésének kormánymegbízottja. A hatvanas évek végére ugyanis a tévé a város minden pontján jelen volt: az egykori Tatra bank épületén kívül a zsinagógában, a vásárcsarnokban, a Zoch utcai gimnázium tornatermében, a ligetfalui Aréna színházban és csónakházban, valamint még húsz különböző helyszínen. Emiatt aktuálissá vált egy új központ felépítése. Ennek alapkövét nem messze az egykori Segner-malomtól, a Vödric-patak partján, a csalogánvölgyi temető és az állatkert tőszomszédságában 1968-ban rakták le.

A közelmúltban a legmodernebb hazai elképzelésként szerezhettek a nézők arról tudomást, hogy az egyes közszolgálati csatorna családi műsorokra, a kettes rétegműsorokra szakosodik, nos ez épp az angol ismeretterjesztés legnagyobb alakjának fejében született meg a hatvanas évek közepén, ennek eredményeként indult be a BBC kettes csatornája, amely elsöprő sikert aratott.

Második műsor

Ennek hatására szerte a világon – közöttük nálunk is – felvetődött a második műsor beindításának a lehetősége. Ezúttal nem kellett évtizedeket várni: 1970-ben már volt második csatorna. Ehhez a fő apropót az alpesi sí világbajnokság szolgáltatta, amelyet a Magas-Tátrában rendeztek. Erre az alkalomra a pozsonyi stúdió színes berendezéseket kapott, hiszen a világban ekkor már a legtöbb helyen nem használták a fekete-fehér tévét.

A malomvölgyi tévéközpont fejlődése igazán impozáns volt: a hetvenes évek elejére megépült a sugárzó központ, valamint három stúdió, a kiegészítő helyiségek, majd 1975-ben átadták a 106 méter magas, huszonhat emeletes műsorkészítő központot, amely két évtizeden át az ország legmagasabb épülete volt. 1981-ben készült el az ezer négyzetméter alapterületű, nyolckamerás lánccal ellátott négyes stúdió, amely nagy esztrádműsorok közvetítésére is alkalmas volt.

Eközben a műsorszerkesztők sem tétlenkedtek. Szinte minden tévéfesztiválon kaptak valamilyen elismerést, díjat. Olyannyira felfutott a tévés gyártás, hogy évente százötven, egész estét betöltő műsort gyártottak. Vagyis átlagban kétnaponta született meg egy-egy alkotás. Közben a Szlovák Televízió 1971-ben beindította az ifjúsági és gyermekfilmek Prix Danube (Duna Nagydíj) tévés fesztiválját, amely minden páratlan évben alkalmat ad a világ tévéseinek alkotásaik bemutatására.

A rendszerváltás csapása

A közszolgálati televízió számára az első komoly csapást a rendszerváltást követő árliberalizáció jelentette. Hiába üdvözölték a tévések kitörő lelkesedéssel a cenzúra eltörlését, az alkotói szabadság eljövetelét, keserű szájízzel kellett tudomásul venniük, hogy egyik napról a másikra egyharmadnyi műszaki berendezést, egyharmadnyi műsort tudnak vásárolni a rendelkezésükre álló anyagi eszközökből.

De ez még csak a lejtő kezdete volt. Két év múltán, az egykori ország kettészakítása megadta a kegyelemdöfést az intézménynek: 1993-tól minden műsort saját magának kellett előteremtenie, holott a korábbi időszakokban az egyes csatorna kétharmadát, a kettes felét a prágai központ állította elő.

Ehhez járult még a műsoridő fokozatos bővítése. A kilencvenes évek elején az egyes csatorna mintegy tizenhat, a kettes tizenkét órát sugárzott naponta. Ez napjainkra huszonnégy illetve tizennyolc órára bővült.

Mivel állami forrásokból nem pótolták a hiányt, csak úgy volt képes a tévé a túlélésre, hogy egyrészt szélesre tárta archívumának ajtaját – vagyis minden korábbi műsorát megismételte –, másrészt egyre inkább eladósodott a műsorsugárzó, vagyis a telekommunikáció irányában. Sok szó esett a közelmúltban az intézmény pazarlásáról, kevesebb arról, hogy az eladósodás igazi okai a fenti változások voltak.

A legutóbbi évtizedben megjelentek a magántévék is tájainkon, jelenleg három is van a piacon. Ezek ugyan részben nézőket csábítanak el a közszolgálati tévétől, viszont csak nagyon korlátozott mértékben a konkurensei. Persze csak akkor, ha a közszolgálati tévé komolyan gondolja küldetését, nem tévétlen műfajokkal telíti műsorát, hanem azt sugározza, ami a törvényben meghatározott feladata. Szerte a világon jól működnek, szilárd lábakon állnak a közszolgálati médiumok.

Ehhez viszont elengedhetetlenül szükséges, hogy a hazai tévé is komolyan vegye küldetését. A fél évszázados hagyományt. A minőséget. A közszolgálatiságot.