Idegenben élni, tanulni nem egyszerű, ám érdemes

A 40 éves pozsonyi jogásznő, Tóth Sonja másodmagával, ötesztendős lányával indult neki a nagy kalandnak. – Elképzelni sem tudtam, hogy az apjára, a nagyszülőkre bízzam. Mindenki ostobaságnak tartotta, hogy fél évre magammal viszem, én viszont azt gondolom, Linda legalább megalapozza nyelvtudását. Mert más nyelviskolában, és megint más a helyszínen tanulni angolul – magyarázza indítékait visszautazásuk előtt az University of Reading hallgatója. Bevallottan nagyon jól jött nekik a karácsonyi szünidő, a pihenés, mert a kinti élet cseppet sem egyszerű.

– Az lenne, ha magam utaztam volna. Rendelkezésemre állt a kollégiumi szoba, és a tanuláson kívül egyéb gondom nem volna. Október közepén a beíratás előtt két nappal érkeztünk meg Readingbe, az egyetemi város vagy 50 kilométerre fekszik a londoni Heathrow repülőtértől. Egy magánpanzióban volt szállásunk, gondoltam, nem lesz nehéz anyagilag elfogadhatóbb lakást szerezni. Tévedtem. Gyerekkel ugyanis mindenki viszszautasított, az egyetemi kollégiumba sem mehettem vele. Egy hétig őrjöngtem, míg végül a panzió hindu tulajdonosai megszántak, s megoldódott a lakhatásunk, mégpedig jelentős árkedvezménnyel – emlékszik a kezdeti nehézségekre. És számokkal is kifejezi a lényeget. Ösztöndíjasként a kollégiumi szállás- és kosztköltség havi 60 fontba került volna, a panzió (reggelivel) heti 200. – A gyermektelen Singh házaspár beleszeretett Lindába, ezért szabtak a fejenkénti napi 35, vagyis a heti 490 font helyett ilyen árat, szerencsére.

Az egyetemen kedvesen fogadták, készségesen elmagyarázták a tennivalókat, s beigazolódott, amit sejtett: a magukat továbbképzők zöme külföldi. – Tudatosítanom kellett azt is, hogy egy izraeli kollégával mi vagyunk a korelnökök, a nemzetközi társaság életkora nem haladta meg a 30 évet. A politológia kötelező tantárgy volt, további hármat vagy száz lehetőségből szabadon választhattam. Be kellett látnom, hogy a tanagyag mennyiségét az egyedülállókra szabták, az internetes könyvtár például este negyedtizenegykor zárt. Mert naponta legalább százoldalnyi irodalmat kell áttanulmányozni ahhoz, hogy másnap a vitában egyenrangú partnerek lehessünk. A tanár csak irányítja a beszélgetést, ám amint látja, hogy valaki meghúzza magát és nem nyilvánít véleményt, nyomban figyelmezteti. Mivel ott volt a lányom, én másnapra csak azután készülhettem fel, amikor ő elaludt. Nem tagadom, hazaérve néhány napon át alváshiányomat pótoltam, hiszen egyetemistaként és gyakorló anyaként többnyire éjjel 2-kor pihenhettem le. Január közepétől márciusig újra ez vár rám.

Mivel Angliában ötéves korban válnak a gyerekek iskolakötelessé, nemcsak a mama, hanem Linda is iskolás lett. Az oktatás szervezése ideális, a kicsik három időpontban, szeptemberben, januárban és áprilisban kezdhetik tanulmányaikat, és mire harmadikosok lesznek, kiegyenlítődik a korkülönbség. Lindát az állami iskolában nagy szeretettel fogadták, osztálytársai között vannak hinduk, kínaiak, négerek, arabok és persze angolok is. Ideális időpontban, 8.50-kor kezdődik és 15.10-kor fejeződik be a tanítás, a gyerekeknek legkésőbb 15.20-kor el kell hagyniuk a tanintézetet. – Nekem egyszer sikerült 5 percet késnem, az egyetem ugyanis 2,5 kilométernyire van az Alfred Sutton Primary Schooltól, és valahogy lassabban loholtam, mint általában. Mondhatom, az igazgatónő nagyon csúnyán nézett rám. A gyerekek számára kötelező a szürke-sárga kombinációjú egyenruha, télen engedélyezett a fekete nadrág is. A kicsik és a nagyok novemberben ugyan még térdzoknit viseltek, sőt a játszótéren a nedves füvön mezítláb futkostak. Nem csoda, hogy valamennyien tüszszögnek és köhögnek, ám ez cseppet sem zavarja őket. Az sem, hogy a lakásokban reggel és délután napi egy-két órán át olajkályhával fűtenek csak. Mi persze, majd megfagyunk. De most kifogunk mindenkin, elektromos takarót viszünk magunkkal – kacsint össze a mama a játékait rendezgető kislányával. Akinek fejtörést okoz eldönteni, melyik babáját, a négert vagy a fehéret vigye-e magával.

Amikor az iránt érdeklődöm, miképp boldogul a kislány az iskolában, a mama kertelés nélkül bevallja, hogy erről csak sejtései vannak. Linda ugyanis otthon nem hajlandó angolul beszélni. Tanítónője szerint minden feladatot elvégez, ha kérdezik, válaszol, s míg osztálytársai csak húszig, ő már százig tud számolni. Angolul, persze. Az iskolai ebédlőben a négy ételből segítség nélkül választja ki és kéri a neki tetszőt. Leves nincs, a főétel és az ízesített ásványvíz napi 3 fontba kerül. Az iskolában tilos az édesség fogyasztása, épp ezért a gyerekeket az épület előtt a szüleik mindig egy kis nyalánksággal várják. A kicsik nagyon fegyelmezettek, az iskolában szinte semmi sincs megengedve, odahaza viszont, fegyelmezés nélkül azt tehetnek, amihez kedvük szottyan. Érdekesség, hogy nagyon sok foglalkozás nem a padokban zajlik, hanem a földön, törökülésben. A szokás hatalma érvényesül talán, hogy odahaza is így ülnek, ezért egyenes a hátuk. Az oktatásban a kreativitáson van a hangsúly, egyelőre a kis nyomtatott betűket tanulják, a hazaszeretet éppúgy tantárgy, mint a valláselmélet. Az iskolások sokféle felekezethez tartoznak, ezért éppúgy megünnepelték a ramadan befejezését, mint az advent kezdetét. Házi feladatot hetente egyszer, szerdán kapnak, hétfőre kell elkészíteni.

– A nap legszebb szakasza a délután, csavargunk a városban, az árak miatt megelégszünk azzal, hogy a kirakatokat nézegetjük. Úti cél a játszótér is, majd megvesszük a vacsorának valót, és míg én elkészítem az ételt, Linda a számítógépembe játszott hazai meséket nézi. Ezt követően ülök neki a tanulásnak. Az asztalon heverő prospektusokból kiolvasható, mennyire jó hírű egyetem a readingi, az ott szerzett diploma szavatolja a megfelelő elhelyezkedést. A tandíj nagyon magas, a hallgatók rendszerint kölcsönből fedezik, és a tanulás mellett szinte mindenki heti egy-két alkalommal dolgozik is. Míg Brüsszelben az MA (Master of Art) megszerzése 1500 euróba kerül, Readingben 5800 font a tandíj. A városban élők leggazdagabb rétegéhez a hindu vállalkozók tartoznak, övék az ingatlanpiac és az áruházláncok többsége, a kisebb boltok, az internet és a telefonhálózat a pakisztániaké. Az angolok ritkán vállalkoznak, a férfiak zömmel állami hivatalnokok, a feleségek háztartásbeliek.

Amikor azt kérdezem, a körülményeket ismerve, újra megpályázná-e a továbbképzést, Tóth Sonja gondolkodás nélkül igennel válaszol. – Pedig nem panaszképpen mondom, de nem könnyű megfelelni a követelményeknek. Állítom viszont, fél évig ki lehet bírni az idegen környezetet, a családom hiányát. Linda nélkül, persze, nem utaztam volna el, hiába magyarázta volna bárki, hogy egyszerűbb volna az életem. Sokáig nagy dilemmában volt szegénykém, ne maradjon-e az apjával, illetve nagyanyja védőszárnyai alatt, de szerencsére, meggondolta magát. Igaz, nem túl boldogan, de közölte velem, mégsem hagyhat magamra, és egyébként is jobb iskolásnak lenni, mint ovisnak.

Linda fél füllel végighallgatta édesanyja beszámolóját, olykor grimasszal fejezve ki véleményét, s a búcsúzásnál gyermeki őszinteséggel kivágta: – Csak tudnám, minek akar a mami mindig tanulni!?