Hurrá, nyaraltunk!

Az úti cél nem lehetett más, csakis Balatonfüred – és a nyaralás fő attrakciója az Anna-bál. Elindultunk nyaralni – anélkül, hogy tudtuk volna, hol fogunk aludni. Érsekújvárott felszálltunk a vonatra, Komáromban átszálltunk egy másikra, és könnyes szemmel néztük a Dunát, lestük a folyó közepét, hogy mikor lépjük át a határt. Pénzünk nem volt, de csomagunk annál több: négy személyre nyolc nagy bőrönd meg néhány kézitáska. Bármennyire jellemző is, hogy az ember csupa felesleges holmit gyömöszöl a kofferba – különösen, ha hiú, és Anna-bálon hódítani szándékozó ifjú hölgyről van szó, meg egy gondos családanyáról, aki hűvös napokra is gondol –, a nyolcat a fináncok is túlzónak találták. Mennyi forintjuk van? – kérdezték, holott tudhatták, hogy pénzt nem válthattunk, hiszen meghívó levéllel utaztunk. Nincs pénzünk, mondta anyám, mire a finánc ránézett a pakkokra és megjegyezte: majd lesz. Lett is. De meséljek csak szép sorjában.

A kofferek tartalma

Balatonfüredre csak Budapesten keresztül juthattunk el. De eljutottunk. (Hordár rakta fel a vonatra a csomagjainkat.) Késő délután szálltunk le a balatonfüredi állomáson. Anyám a fiával meg a lányával (meg a csomagokkal) az állomáson maradt, apám elindult szállást keresni. A legközelebbi utcát – a Hunyadit – választotta. Minden házba bekopogott, tudnának-e szállást adni négy embernek. Nem tudtak. Aztán elérkezett egy félig kész házhoz. Bement. Előadta a kérését. Megmondta kicsoda, micsoda, honnan jött és... néhány perc múlva széles mosollyal tért vissza. Bőröndök fel a kiskocsira, irány a Hunyadi utca 17-es szám. Rostáék – egy pedagógus házaspár és két gyönyörű kislányuk – úgy fogadtak, mint régi barátjukat.

A házigazdának finom bora volt, a feleségének és anyámnak kitűnő receptjei, így a főzőcskézés meg az esti borozgatás – a fürdésen kívül – a legfőbb foglalatosságunk lett.

Futotta több csillagos éttermekre is – mert az ebédet ám mindig valami finom helyen költöttük el. És itt jön vissza a jóstehetséggel megáldott finánc. A bőröndökben vittük ugyanis a valutánkat. Bugyikat, hálóingeket, nejlon férfiinget, esernyőt és nem tudom, még mit... Akkoriban egy nagyon finom női nadrág négy ötvenbe került, ezt eladtuk (pontosabban anyám adta el) húsz forintért, és négy bugyiból négyen megebédeltünk a füredi móló első osztályú éttermében.

A Füred és Tihany közötti szabad strandon vertünk tanyát. Reggel kibuszoztunk matracokkal, ennivalóval, és késő délután értünk haza, amikor is kezdődött a főzőcskézés, beszélgetés. Éjszakáig. Dolfi, a csökönyös

A következő évben a család gazdagodott. Autóval mentünk nyaralni. Dolfinak hívtuk családunk legifjabb tagját. (Családtagnak ifjú volt, de kora élemedett – mérete tekintélyes, étvágya pazar, hengereinek száma hat. 2200-as Steier.) Megbízhatóság tekintetében jót nem lehetett róla mondani. A legváratlanabb és legkínosabb helyzetekben makacsolta meg magát: például sétakocsikázásra indultunk, és a lakásunktól kétszáz méterre megállt. Egy tapodtat se mozdult. Lovas kocsi vontatott haza – szégyenszemre... Egy ízben a szlovák–magyar határon állt meg, a komáromi hídon. A batár mindenütt csodálatot keltett. Ilyet még nem láttak – a vámosok sem. Az se mindennapi, hogy fináncok tolják át a turista „autóját” a másik országba. De tették ezt szívesen (csak erőlködve, mert csomagokkal, utasokkal megrakott autót tolni több száz méteren, miközben az ember majd megszakad a röhögéstől...). Magyarországra érve a sztrájkoló jószágot bevontatták a javítóba, és este már robogtunk Füred felé. Dolfink ekkor is sikert aratott. Csomagtartójába nem fért bele az összes holmi – apám a tetejére kötözte a (papír)bőröndöket, és az esőtől megvédendő hatalmas zöld fóliával borította be. A fóliát a szél kibontotta, jobbról-balról lengett a zöld lobogó, a mellettünk elhúzó autók vígan integettek.

Kocsival utazván kempingfelszerelést is vittünk magunkkal – kétplatnis gázfőzőt, összecsukható asztalt, székeket, gumimatracokat, edényeket. Olcsóbban jövünk ki, ha megvesszük az alapanyagot, és anyám a Gödrösben a parkolóban délelőtt főz valamit. (Ideje van, neki a víz hideg, a napot nem szereti.) Apám közvetlenül az utazás előtt húsz kiló húsból kolbászt csinált, felfüstöltette.

A kolbász illata

Még éjfél előtt megérkeztünk Füredre, Rostáékhoz, éhesen, szomjasan. – Hoztunk nektek finom kolbászt, ilyet még nem ettetek! – dicsekedett apám (szörnyű büszke volt a szakácstudományára). Csomagok be, kezdődött a kipakolás. Már minden szatyrot kibontottuk, a kolbász sehol. Apám kétségbeesett: – De hiszen becsomagoltam! – Na igen, csak otthagyta a konyhaasztalon, harmincöt fokos melegben. Arról szó sem lehetett, hogy hazaugrunk érte, mert azokban az időkben évente csak egyszer lehetett átlépni a határt. (Nyaralásból hazatérve húsz kiló illatos kolbász jött elénk...)

A Balatonnál sincs mindig jó idő. De az esős napokon se unatkoztunk. Kirándultunk. Elmentünk egészen Kiskőrösig. Zuhogó esőben. Mi nők a hátsó ülésre szorultunk, és felhúzott térddel abszolváltuk az utat. Dolfi alja hátul lyukas volt, állt benne a víz...

Mai nyaralások

Az utóbbi másfél évtizedben csak a tévében láttam a Balatont. De most már úgyse tudnám megfizetni – még a strandbelépőt se. A bugyivalutát meg felváltotta az euró.

Aki most utazik, jó körülmények között teszi. Tuniszba, Indiába, Kínába sikk menni. Évtizedek múlva milyen élményekre emlékezik majd szívesen? Cunami? Bombamerénylet? Robbantás?

Még jó, hogy nem tudom megfizetni.