Hunčík Pétert, Havel volt tanácsadóját

Köztársasági elnökké választása utáni első pozsonyi látogatása során a VPN vezetőségével tárgyalt, ahová annak idején én is tartoztam. Utána ellátogatott a Nap című lap szerkesztőségébe, mely ugyanott, a Mozart-házban volt. Ezután találkozásaink rendszeressé váltak. Amikor meghalt Milan Šimečka, az ismert szlovák másként gondolkodó, aki tanácsadóként dolgozott mellette a prágai várban, Martin Bútora került mellé. Ő vetette fel, hogy szükség van egy kisebbségi tanácsadóra is. ĺgy aztán 1991 decemberében felköltöztem Prágába, és ott dolgoztam az emberjogi és kisebbségi osztályon.

Munkája során rendszeresen találkozott vele, milyen embernek ismerte meg?

Összetett, de összeilleszkedő, tehát harmonikus és kiegyensúlyozott személyiség, Nagyon pontos morális és politikai értékrend társult hozzá. Ő külsőségeiben, megnyilvánulásaiban is – ugye emlékszünk, hogy nevettünk kissé rövid nadrágján meg a bohókás gesztusain, hogy nem tudott protokoll szerint viselkedni – változatlan maradt. De ami sokkal fontosabb, gondolkodásmódja is megmaradt olyannak amilyen volt. Az értelmiségi, a színházi szakember, a gondolkodó alapvonásait nem veszítette el.

Mit tudott a hazai nemzeti kisebbségekről?

Kisebbségi kérdésekben – s ezt ő őszintén megmondta – nem volt szakember. Ezt a kérdést eleinte elsősorban emberjogi oldaláról látta, úgy mint általában a liberálisan orientált emberek egész Európában. Később rájött, hogy Csehszlovákiában, ahol a népesség 7-8 százalékát tehették ki a kisebbségek, ezt nem lehet csak emberjogi kérdésként kezelni. Önmagában az a tény, hogy odavett engem kisebbségi tanácsadónak, jelezte azt a fordulatot, hogy felismerte a kérdés sajátos szempontjait.

A magyar kisebbség számára mit jelentett ez a változás?

Ami a legfontosabb volt számunkra, hogy Havel ‘91 decemberében nagyon fontos megegyezésre jutott az akkori négy magyar párttal, amelyek elvben beleegyeztek az erkölcsi bocsánatkérésbe. Havel viszont vállalta: ha a dekrétumok vizsgálatával megbízott jogászcsoport arra a következtetésre jut, hogy azok törvényellenesek, és a négy magyar párt megegyezik az erkölcsi bocsánatkérésben, akkor ő hajlandó lesz Göncz Árpáddal folytatott beszélgetésén ezt a kérdést rendezni. Egy bizottságot hozatott létre: a felkért jogászok kimondták, hogy a beneši dekrétumok a nemzetközi és a csehszlovák joggyakorlattal szemben egyaránt törvényellenesek. De az utolsó pillanatban az Együttélés képviselője nem írta alá ezt a dokumentumot. A történészek, az újságírók ezt nem tárgyalják, a politológusok pedig legyinteni szoktak, hogy ez is csak egy haveli színjáték volt. Pedig nem! Meggyőződésem, hogy akkor ő ezt komolyan gondolta, igenis bocsánatot akart kérni. Hogy az ő agyában esetleg a dolog végigjátszódott tovább, hiszen ez neki cseh elnökként jól jött volna, mert ha a magyarokkal így meg tud egyezni, akkor majd a sokkal nagyobb kártérítést követelő németekkel is hasonló módon sikerült volna.

Milyen jellemző személyes élmény jut eszébe Havellal kapcsolatban?

‘91 nyarán Szlovákiában már nagyon erős Havel- és csehellenes hangulat volt. Emlékezhetünk, akkor történtek meg a tojásdobálások, néhány ezres tömeg őrjöngött, köpködtek és fújoltak Pozsonyban, Turócszentmártonban és Besztercebányán. Ezek után mentünk a magyarok lakta vidékre, és mintha egy másik világba léptünk volna. Nagy tömeg várta őt, és ahogy meglátták, elhalmozták a szeretetükkel. Ez nagyon megható volt. Azt mondta: ezt nem értem, ez egy másik világ? A tömegből áradó szeretet nekem most nagyon kellett.

Mit gondol, ki az a személyiség aki államfőként folytathatja a haveli hagyományt?

Havel gyakran mondogatta: mindig gyanús vagyok magamnak, amikor a hatalom közelében vagyok. Ez az értelmiségi tipikus reagálása a hatalom érzetére. Mindig felvetik vele kapcsolatban azt a kérdést, hogy tizenhárom évig ott volt a hatalom csúcsán, s ilyen hosszú ideig meg tudta tartani különböző eszközökkel. De én azt hiszem, nem annyira Havelnek volt szüksége a hatalomra, mint Csehszlovákiának, illetve Csehországnak volt szüksége Havelra. Ha Csehország ezt a hagyományát meg akarja őrizni, olyan utód kellene, akinek erkölcsi értékrendje, szellemi színvonala az ország nemzetközi megítélését erősítik.