Hongkong – kapuzárás után?

Ázsia egykori első számú kereskedelmi központja már az ötvenes évektől a világvégét várta. A vörös megszállás helyett békés visszatérés jött, ám a lényeg ugyanaz – a kereskedők Sanghajba költöznek, Peking pedig a demokratikus jogokat nyirbálja lassan, de biztosan.

ÖSSZEFOGLALÓ

Ne számítson az idelátogató sokra! Kulturálisan meglehetősen sekélyes ez a hely, és az emberek sem valami érdekesek. Egyedül a pénzkeresésben jók – vallják a helyiek. A mondatok begyakorolt öniróniának tűnnek, és könnyen meglehet, hogy az aktualitásuk nem sok: Hongkong ugyanis most turistaparadicsomként próbálja eladni magát, miután kereskedelemben és pénzügyi szolgáltatásokban Shenzhen és Sanghaj, a kommunista Kína két nagyvárosa komoly konkurenciát jelent.

A kínai hatalomátvételt kellőképpen megszenvedte a város. A lakásárak harmadukra csökkentek, míg a munkanélküliség háromszorosára nőtt a visszatérést követő hat évben. Paradox módon azonban éppen vörös Kína kormánya nem engedhette meg magának, hogy hagyja Hongkongot szétrohadni: elvégre a visszatérés maga éppen elég vitatott lépés volt ahhoz, hogy egy lepusztult város lerombolja az emberek hitét az „egy ország – két rendszer” modellben. A helyi vezetők azonban nem álltak éppen feladatuk csúcsán. „A tisztviselőink úgy nőttek fel, hogy reggel kinyitották a postát, és megnézték, mit kér tőlük London arra a napra. Aztán egyik nap nem jött Londonból levél, és mindenki megzavarodott” – emlékezik egy, azóta már visszavonult tisztviselő a független rendszer első napjaira.

A turisztikai fellendülés egy kicsit különös, főként ha azt nézzük, hány világraszóló attrakcióval büszkélkedhet a sziget: a felhőkarcolókat leszámítva eggyel sem. A turisták java része – köztük minden kínai újgazdag, aki számít vagy számítani akar – azonban nem várost nézni jön, hanem vásárolni: a Gucci és Prada boltok koncentrációja itt vitathatatlanul nagyobb, mint bárhol Kínában.

Bár a kínaiak még mindig csak útlevéllel utazhatnak Hongkongba, évente több mint négymillióan teszik ezt meg, és várhatóan ez a szám ugrásszerűen növekedni fog most, hogy a második ázsiai Disneylanddel is büszkélkedhet a város. A hatalmas turistainvázió pedig lassacskán háromnyelvűvé változtatja a kétnyelvű Hongkongot: a mandarin is belép az őshonos (és a mandarinra nem is hasonlító) kantoni, valamint az angol mellé. Az igazi turistaparadicsommá válásig azonban még hosszú út áll a sziget előtt. Történelmi okok miatt érthető, hogy miért nem gondoltak a lakók korábban olyan földi problémákra, hogy valaki szórakozni is jöhet a városukba.

Hongkong sokáig a közvetítő szerepét játszotta Kelet és Nyugat között: mint kereskedelmi gócpont és a kelet-ázsiai angol gyarmatok központja, sokáig volt a nyugatiak kapuja Kína felé, és Kína ablaka a nyugatra. Ma – hasonlóképpen – Hongkong a kommunista Kína része, ám ablak a kapitalista világra, hiszen aligha van a világnak olyan része, beleértve Amerikát is, ahol erősebb lenne az üzleti és kereskedőszellem. Ez a mentalitás azonban annak köszönhető, hogy az elmúlt száz évben egy percig sem kerülte el a helyiek figyelmét, hogy kölcsönkapott időben, kölcsönkapott helyen élnek – azaz hogy 1998-ban lejárt az angolok bérlete a szigetre; addig gazdagodni kellett, nem pedig jól éreznie magát az embernek. Az eredmény jól látszik. A múzeumok, a zenei élet messze elmaradnak akár a Sanghaj vagy éppen a Tokió által kínáltak mögött, míg az árak jóval magasabbak. Hongkong azonban nem ázsiai szórakoztatóközpont akar lenni – inkább Amerika Kínán belül. Milliónyi vidámparkot találnak a kínaiak szerte az országban. Az alig tizenöt éve még a nyugati kultúrától teljesen elszigetelve élő kínaiak pedig vevők erre: Disneyland hetek alatt a vörös Kínából érkező turisták első célpontjává vált.

Aki Hongkongba most mini Európát indul keresni, alighanem csalódni fog. A brit gyarmat emléke csak nyomokban lelhető fel, egy-egy templom, emeletes villamos vagy egy jellegzetes utcalámpa képében, a városképet meghatározó felhőkarcolók pedig mintha Manhattanből csöppentek volna ide. Mintha az alig nyolc éve kivonuló britek semmit sem hagytak volna itt kultúrájukból – vagy a kínai többségről pergett volna le teljesen; ellentétben például Indiával, ahol csaknem hatvan évvel a gyarmatbirodalom megszűnte után is milliókat hoz lázba a krikettbajnokság, ahol a meccseken angol sör folyik.

Az egyetlen dolog, ami ittmaradt, az a régi vágású, britek által kiképzett köztisztviselői kar és a fennálló társadalmi rend iránti rajongás. A „két rendszer” elve a gyakorlatban nem olyan könnyen tartható; egy pár év után a South China Morning Postból is kezdtek eltűnni a Pekinget kritizáló vezércikkek. Az első, több demokráciát követelő tüntetések után (a lakók azt ellenezték, hogy Kína fenntartotta a kormányzó kinevezésének jogát) gyorsan lecsapott a vasököl. Peking válasza csak annyi volt, hogy az ő alkotmányértelmezésük szerint akkor lesz választás, amikor ők szeretnék. Azóta se szeri, se száma az apró inzultusoknak: tavaly ősszel például három népszerű rádiós műsorvezető mondott fel egyszerre, arra hivatkozva, hogy kevéssé burkolt fenyegetéseket kapott Pekingből. Hiába hangzatos az ”egy ország – két rendszer” családias hangulatot árasztó békéje, Hongkong egyre gyakrabban érzi magát mostohagyereknek.

Míg a kommunista vezetés szívesen látná a városállamot pénzügyi virágba borulni, egyre kevésbé látja szívesen a hongkongiak azon óhaját, hogy a munkahelyteremtéstől a környezetvédelemig mindenbe beleszólásuk lehessen. Kívánságukban egyébként a világ nagy része támogatja az ottaniakat, még akkor is, ha annak idején a britek sem kezelték demokratikus autonóm területként a várost és környékét. Hogy mekkora jelentősége lesz Hongkongnak húsz vagy akár tíz év múlva, még a helyiek sem tudják megmondani. (Forrás: hirszerzo.hu)