Hogyan nyaralt az előkelő közönség

Akinek telt rá, az meg is adta a módját, és gyerekekkel, cselédekkel együtt leköltözött vidékre, a Balatonhoz, Erdélybe vagy a Tátrába, a leggazdagabbak egyenesen az Adriához vagy Svájcba. Csak a férfiak maradtak otthon egyedül, és ki tudja, lehet, hogy nekik ez volt az igazi nyaralás.

A 19. század végén már minden társaságbeli családnak illett vidéken vagy valamelyik divatos fürdőhelyen tölteni néhány hetet vagy hónapot. Külföldre csak az arisztokraták, a nagyon gazdagok vagy nagyon betegek mentek. A módosabb budapestiek nyáron a város peremén kiépülő üdülőövezetbe, a Városligetbe, Városmajorba, Hűvösvölgybe, a Svábhegyre (mint pl. Jókai Mór) vagy a Dunakanyarba költöztek, a szerényebb anyagi körülmények között élő úri családok a Pest közeli falvakban béreltek nyári lakást. A vidéki élet könnyedséget is hozott az úri családok életébe, még Kalocsa Róza illemtana is azt mondja, hogy  „A falun való tartózkodás teljes szabadságot enged, a feszes társadalmi szabályok elesnek és ez a szabadságérzet nem utolsó kelleme a falusi életnek.”

180 minősített nyaralóhely

A Balaton-kultusz a reformkori tájdivat hatására született meg, korábban a Balatonban fürdeni különcködésnek számított, és furcsán néztek a kortársak Wesselényi Miklósra, amikor ő virtusból átúszott Balatonfüredről Tihanyba. A korabeli orvosok azt állították, hogy a Balaton vize felhígult ásványvíz, és a hullámzás által felszabaduló szénsav, a levegő és napfény gyógyhatásáról beszéltek, sőt, a tó iszapjából kenőcsöt és szappant gyártottak. Az első világháborúig az északi parton Füreden és Almádiban, a déli parton pedig az 1890-es években Siófokon alakult ki jelentősebb fürdőélet. A módosabbak villákat építettek, a leleményes parasztgazdák pedig földes szobáikat alakították át a középréteg szálláshelyévé. 

Roppant divatosak voltak a felvidéki nyaralóhelyek is, például Bártfa, Tátrafüred, Szliács. A tátrai fürdőhelyek hidegvíz-gyógykezelésekkel és üde magaslati levegővel várták a gyógyulni szándékozó tébécéseket. De kedvelt volt az erdélyi Herkulesfürdő, Előpatak és Tusnádfürdő is. Az erdélyi sóbányák – Vízakna, Torda, Szováta – elsősorban a közeli környékből vonzották a látogatókat. A századforduló környékén 16 hegyvidéki klimatikus gyógyfürdőt jegyeztek Magyarország területén, ebből tizennégy a Tátrában és a Szepességben volt. A minősített nyaralóhelyek száma az első világháború előtti években már mintegy 180-ra tehető, közülük vagy tucatnyi, mint pl. Pöstyén, Trencsénteplic, Ótátrafüred, nemzetközi hírnevű. 

Nyaralás előtt nagytakarítás

Mielőtt a család nyaralni indult, a háziasszonyok előkészítették a lakást a nyárra. Szécsi Noémi és Géra Eleonóra A budapesti úrinő magánélete című könyvében olvasható, hogy „felszedették a szőnyegeket, leszedették a függönyöket, mindent alaposan kiporoltattak, a bútorok egy részére védőhuzatot raktak.” A férfiak ilyen lecsupaszított lakásban töltötték a nyarat, hacsak nem költöztek rokonokhoz vagy szállodába. Az üdülőhelyi lakásba költöző úrinő pedig ott is nagytakarítással kezdte a nyarat. Akár vidéken, akár fürdőhelyen nyaraltak, a családok augusztus végén, ha nem volt iskoláskorú gyermekük, szeptember derekán költöztek vissza a városba, hogy még győzzék a befőzést és a „télirevalók” beszerzését. 

A fürdőhelyek tulajdonosai már akkor sem becsülték alá a reklámot, egyenesen csodákat ígértek. Igényes kivitelezésű prospektusok ismertették az egyes fürdők előnyeit, gyógyhatásait, a szórakozási lehetőségeket, díjakat, és némelyek azt is ígérték, hogy a fürdőkben minden komoly bajból ki lehet gyógyulni. „Nem egyszer megtörténik, hogy oly fürdővendég, aki betegen mankón jött, 4–5 heti fürdő használata után táncolva feledi szenvedéseit” – olvasható például egy 1896-ban kiadott pöstyéni kalauzban. Nem csoda, hogy a 19. század végén a legnépszerűbb helyek ezer fő feletti látogatót fogadtak évente. 

A Balaton számára a csehországi Karlsbad, Marienbad vagy a stájerországi Gleichenberg jelentette a legnagyobb konkurenciát. Aki tengerre vágyott, az elsősorban Abbáziába, a mai Opatijába vagy Fiume környékére utazott, a hegyek szerelmesei Stájerországba vagy Svájcba jártak. A magyar nagybirtokos réteg több nyelven is beszélt, és anyagilag sem okozott gondot neki, hogy külföldön pihenjen. A magyar fürdőtulajdonosok bosszankodtak is, hogy a leginkább fizetőképes vendégkör külföldön szórja el a pénzét, és 1911-ben kiadtak egy olyan magyar fürdőkalauzt, amelyben felsorolnak 56 híres európai fürdőhelyet, amelyek hazaiakkal kiválthatók. Ennek csak Trianon után lett foganatja, amikor a jómódú réteg hazafias érzülettől vezérelve inkább otthon maradt.

Estélyek, bálok, hangversenyek

A fürdőidény május elején indult, szeptember közepéig tartott, és ünnepélyes külsőségek között nyitották, zárták a szezont. A 20. század elején a legvonzóbb helyek – Pöstyén, Trencsénteplic, Herku­lesfürdő – már egész évben fogadtak vendégeket, a tátrai üdülőhelyek pedig a téli sportokat kedvelőknek is nyújtottak kikapcsolódási lehetőségeket. A fürdő rendjének fenntartása a fürdőigazgató és fürdőbiztos felelőssége volt. Érkezés után a vendégnek illett felkeresnie az igazgatót, akkor is, ha előzőleg mindent lelevelezett a szállásadójával és az orvossal. Ki kellett töltenie a bejelentkezőlapot, lerónia a gyógydíjat és a zenedíjat. Az összeg megítélése az igazgatóra bízatott, aki mindig a vendég pénztárcájához szabta azt. A fürdőbiztos felelt azért, hogy szerencsejáték, tüntetés ne zavarja a pihenők nyugalmát, engedélyezte művészek, mutatványosok fellépését. 

Mert fürdőbe nemcsak gyógyulni, hanem szórakozni, ismerkedni is jártak az emberek. A fürdők tulajdonosai ezért rendszeresen hívtak meg színésztársulatokat, koncerteket, táncestélyeket szerveztek, amelyeket este tízkor szigorúan be is kellett fejezni, hogy senki nyugalmát ne zavarják. Felettébb népszerűek voltak az Anna-bálok, ahol megválasztották a bál szépét, és a szezont záró Szent István-bálok. Valamirevaló fürdő elképzelhetetlen volt zenekar és zenepavilon nélkül.  

Séták a kolonádon

Korabeli divat szerint a vendégek többsége akkor is vállalt valamilyen kúrát, ha nem volt beteg. A kezelés időtartama minimum négy–hat, de többnyire nyolc–tíz hét volt. Többféle gyógykezelés közül választhattak: a fürdőkalauzok gyakran tartalmaztak dietetikai rendszabályokat is, és az orvosok törekedtek a személyre szabott étrend összeállítására. A fürdőorvos külön fogalomnak számított, sok esetben jobb társalkodó volt, mint szakember, de ezt is várták el tőle. A 19. században nagy súlyt fektettek az ivókúrára. Reggel fél hatkor a vendégek a zenekar jelzésére a forráskúthoz sereglettek, zeneszó és séta kíséretében elkortyoltak két–nyolc deci gyógyvizet. A különböző vegyi összetételű víz (tüdőbetegek esetében savóval keverve) elkortyolásához nemegyszer kellett némi nógatás, és a fürdőorvos ellenőrizte, hogy a renitensek is betartják-e az előírt mennyiséget. A reggeli séta helyszíne rossz idő esetén az oszlopcsarnokkal ellátott fedett kolonád volt. A fürdőkúrára általában a délelőtti órákban került sor a leginkább hálóruhára emlékeztető viseletben. A nagyobb helyeken a medencefürdő mellett igénybe lehetett venni kád-, iszap- és gőzfürdőt is, ugyancsak diszkrét, mindent takaró öltözékben. 

A fürdőorvos románcai

A fürdőélet legfontosabb tartozéka a gyógyterem vagy kúrszalon volt általában a központi szálló vagy fürdő épületében. Itt tartózkodhattak napközben a nyaralók, élvezhették egymás társaságát, vagy vendégeket fogadhattak. A fürdőhelyi reprezentálás vágya megkívánta, hogy a hölgyek bő ruhatárat hozzanak magukkal. Egy magára valamit is adó nő négyszer öltözött át naponta. A lányos mamák árgus tekintettel figyelték a korzózó ficsúrokat, hátha akad köztük jó parti. A fürdő erkölcseiből ízelítőt kaphatunk Csáth Géza naplójából, aki fürdőorvos volt egy időben, és számtalan szalmaözvegyet vigasztalt meg nagy magányában. Fizetett nőkről pedig a szállodaszemélyzet gondoskodott a legnagyobb titokban. Ettől eltekintve a társasági élet szigorúan kötődött az etiketthez, a méltóságos úr csak a méltóságoshoz ült le reggelizni, és a kisasszonyokat a gavallérok a mamától kérték el egy táncra. A vendégek szórakoztatására néhány fürdő saját újságot adott ki, és az országos sajtóban is rendszeresen megjelentek fürdőlevelek, pl. Tompa Mihály, Jókai Mór, Gárdonyi Géza, Mikszáth Kálmán tollából.

A Monarchia széthullása után a békebeli fürdőélet is megszűnt. Sok kiváló nyaralóhely került a határokon túlra, és az országok közötti viszony nem kedvezett az idegenforgalomnak. Az anyaországban maradt tehetős réteg kötelességének is érezte, hogy a hazai üdülőhelyeket támogassa. Időközben a gyógyüdülést a strandolással egybekötött nyaralás váltotta fel, mind népszerűbbek lettek a tavak, és a közlekedés gyorsulása lehetővé tette, hogy a fürdőket pár napra, esetleg pár órára látogassák. A régi, hetekig tartó álmosan unalmas, mégis csodálatos fürdőéletre pedig ma már csak régi képeslapok és naplóbejegyzések emlékeztetnek.