Hirosima fölött

Egy évvel ezelőtt Londonban hatalmas pénzekért árverezték el annak a Robert Lewis kapitánynak a naplóját, aki 1945. augusztus 6-án ledobta Hirosimára az első atombombát. „Szörnyű villanás volt – emlékezik Lewis a naplóban –, aztán úgy fordítottuk a repülőt, hogy figyelhessük az eredményt.” És amikor a kapitány az eredményt meglátta, akkor jegyezte le a mai napig leggyakrabban idézett gondolatait: „Istenem, mit tettünk...?” Azóta a Föld felett helyi háborúk, sőt világháború Damoklesz-kardja függ. „Nem tudom, milyen fegyvereket vetnek majd be a harmadik világháborúban – mondja Einstein –, de azt tudom, hogy a negyedikben köveket...”

Mindnyájan sejtjük, hogy a problémát nem lehet teljesen megoldani a legmagasabb szinten kerek asztalok mögött, sem pedig az úgynevezett erőegyensúllyal. Mindnyájan sejtjük, hogy e világméretű probléma végül is valahol az „alacsonyabb szinteken” rejlik, a családok, az egyének szintjén. S természetesen a legalacsonyabb szinten, ahol változatlanul érvényes, amit a szaleziánusok alapítója, Don Bosco mondott egyszer: „Aki nincs megbékélve az Istennel – nincs megbékélve sem sajátmagával, sem a többiekkel.”

Ahhoz, hogy megelőzhessük a kétségbeesett „mit tettünk?” kérdést, mindenkinek magának kell megkérdeznie: „Istenem, mit kell tennünk?” Isten egyik válaszának tekinthetjük az e vasárnapi evangéliumi jelenetet. Jézus ugyanis egy olyan személyt gyógyít meg, aki a világ kezdete óta úgy szerepel, mint fő konfliktusokozó azon az „alacsonyabb”, családi szinten: anyóst gyógyít meg! Nincs ember, aki annyi vicc, rosszindulatú aforizma és cinikus anekdota célpontja volna, mint az ANYÓS. Terentius például azt állítja, hogy „minden anyós tökéletes egyetértésben gyűlöli a menyét”, amit egy spanyol szólás úgy egészít ki, hogy „a menyecske az anyós mellett olyan, mint magocska a szélviharban”. Giulio Andreotti olasz politikus pedig nem vonakodott ironizálni éppen ezen a mostani evangéliumon. Szerinte Jézus „tudván, hogy Péter háromszor fogja őt elárulni, meggyógyította neki az anyósát”.

Ostobaság, természetesen! Isten fiának nem állt szándékában a megtorlás, épp ellenkezőleg: egy anyósellenes légkörben határozottan megrajzolja Péter anyósának pozitív képét. Sőt mi több, a gyógyítás lefolyása válasz a kérdésünkre, hogy mit tegyünk. Általános használati utasítás ez az emberi kapcsolatok meggyógyítására, ami nélkül végeredményben lehetetlen a világbéke is.

A gyógyítás kéréssel kezdődik: az anyósnak „... magas láza volt. Kérték őt az érdekében” (Lk 4, 38). S valóban, meggyógyulhatnak-e akár azok a hosszú-hosszú ideje feszült kapcsolataink is anélkül, hogy elhívnánk Jézust, hogy kérnénk őt ennek érdekében? Elmúlhat-e a lelki láz – a gonosz lélek jelképe – Krisztus nélkül, aki „még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki”? (Mk 1, 27) És soha nem sikerülhet elegendő bizalommal imádkoznunk másokért, ha előtte nem hittük el, hogy a gyógyító isteni érintés valóban lehetséges: „Odament hozzá, és felsegítette a kezénél fogva” (Mk, 1, 31). Micsoda ellentét feszül itt az odanyújtott, felsegítő, gyógyító kéz és a között, amelyik az atombomba kioldóját tartja. „Azért küldtek, hogy megöljek százezer fivért és nővért – konstatálta Lewis kapitány –, elég volt a háborúból! A világ békéjéért akarok dolgozni.” És állítólag pap lett, hogy szolgáljon Annak, aki felemelt és gyógyított.

A gyógyítás gyümölcse az lett, hogy az anyóst „rögtön elhagyta a láz, és felszolgált nekik” (Mk 1, 31). A kör tehát bezárul: a jóakarat gesztusa a rokonok részéről utat nyit az isteni beavatkozásnak, mely meggyógyítja az anyóst és szeretetteljes szolgálatra ösztönzi. A sikeres terápia első ismertetőjele: az anyós újra másokért él. Egy jó, közkedvelt anyós ő. Esete arra tanít bennünket, hogy a valódi lelki béke, akárcsak az emberek és a nemzetek közti, három pilléren nyugszik: ima a hozzátartozókért, az emberek szolgálata és az Istenben való hit, aki egyetlen forrása az egyetértésnek s az egységnek.

A Chrisitie’s aukciós házban Lewis naplóját szédületes összegért árverezték el, 215 ezer fontért (kb. 14 millió korona). Már csak azért is érdekes, mert eredetileg a megfelelő szervek „titkosítottnak és szigorúan bizalmas körülmények között megsemmisítendőnek” nyilvánították. Mit kellett eltitkolni? A háború borzalmait és a pilóta élményeit, aki tettét mélyen megbánta? Mit kellett volna megsemmisíteni? A leírt tapasztalatot, mely határozott ellenállást ébreszt bárminemű háborúval szemben? Ám ha a naplót sikerült volna is „titkon likvidálni”, itt marad egy másik Könyv, a könyvek könyve, melynek társszerzője, Szent Jakab soha nem szűnik meg ostromolni bennünket: „Honnan a háborúság és a civakodás köztetek? Nemde bensőtökből, a kívánságaitokból, amelyek tagjaitokban háborognak? ... öldököltök és versengtek..., civakodtok és tusakodtok, és nincs semmitek – azért, mert nem kértek. (...) Engedelmeskedjetek tehát Istennek. (...) Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok.” (Jak 4, 1– 8)

A szerző római katolikus pap