Hazaérni

A fecske már harmadszor repülte körül a házat. Nem tévedhet, ez az a ház. De a fészek, az nincs ott az eresz alatt. Kecsesen ült le a villanydrótra, s onnan pásztázta az ismerős udvart, ami most mégis valahogy más volt. Rövid időn belül rájött, mi az, ami hiányzik. A baromfiudvar üres volt, a csend és a mozdulatlanság tette idegenné. Most mégis mozdult valami, a kertkapun egy kisfiú lépett be. A köszönésére nyílt a ház ajtaja, fejkendős néni lépett ki rajta.

– Nincs eladó tojás, Lacika, a tyúkokat levágtuk – mondta lemondóan és visszament a házba. Ekkor vette észre a fiú a fecskét. Talán dühében, hogy most a boltba is el kell ballagnia, felvett egy követ, s a madár felé hajította. Maga is meglepődött, milyen pontos volt a célzás.

A földön fekvő fecske pár perc múlva tért magához. Próbálta mozdítani a szárnyát, de kínzó, égető fájdalom járta át.

– Még él – mondta az idős férfi a fiatalnak, akik fölötte álltak.

– Már nem sokáig – válaszolt a fiatal, s hogy nyomatékot adjon szavainak, rátiport a madár kis testére.

– Jó, hogy levertem a fészküket, már bennük van a nyavalya –, s már be is seperte a tetemet egy papírzsákba.

A fecske most fejezte be a hosszú, küzdelmes utat az idegen országból. Kevesen maradtak a csapatból, neki sikerült.

Hazaértem, ez volt az utolsó gondolata.