Hattyúdal a holtágnál

Péntek van, elvileg nem kellene tömegnyomornak lennie a jó helyeken. Ám ahogy a hídról lekanyarodva balra fordulunk, látjuk ám, hogy több autó is parkol a fák közt. Az első és a második beálló is foglalt, pedig a torkolathoz közeli helyek a legjobbak, innen följebb – különösen így ősszel, amikor csökken a vízszint – egyre több az iszap. Népes társaságok dőzsölnek a parton, és úgy tűnik, teljes sikerrel riogatják a halat. Kézigránátként zúgnak és csapódnak a hatalmas etetőgombócok a vízbe, a nagy, dióverő botokról negyvenes kanócok rugóznak az öklömnyi stuplik felé. A nyugágyak közt szertedobált sörösüvegek. S természetesen a jól ismert panasz: hal egy szál se, teljesen döglött a víz. Se ponty, se csuka, még egy kárász se szánta meg őket. Dévérekről nem is beszélve. A csukák nem rabolnak. Süketség mindenütt, pedig tegnap reggeltől itt vannak. Pakol is az egyik társaság, mondják, nyomuljunk a helyükre, ha mindenáron itt akarjuk agyonütni az időt. Végre elvonul a vert sereg, mi pedig lecuccolunk.

Sikertelen ejtegetés

Mondom a havernak, itt lennie kell pontynak, a víz meleg, még nem vonultak le a folyóba. A csuka nehéz dió, de akadhat, bár borult időre semmi remény, felhőfoszlányt sem látni, s a nap úgy ragyog, mintha nyári mulasztását akarná pótolni. Beélesítjük a botokat, esőgilisztával csalizom az egyiket, a másikra kishal kerül, feltéve, ha fogok. Leügetek a hídhoz fürge bodorkákat szedegetni. A bodorkáknak nem tetszik a dolog, bujkálnak. Hintek fél marék csontit a hídlábhoz, mindjárt elősündörögnek, s fél óra múlva teli csalihalas vödröt lóbálva térek vissza a haverhoz. Most már a csukázó szerelékek is ott kelletik magukat, ahol kell: közel a parthoz, a víz fölé nyúló lombok alatt, közel az akadóhoz. A gilisztás úszó bóbitája is varázslatosan kukucskál a víz fölött, csak épp mozdulatlanul. Úgy is marad, egész nap. Ahogy múlnak az órák, s cserélgetjük a csalit minden elképzelhető módon, rá kell jönnünk, hogy „zajosék” nem füllentettek, itt valóban nincs halmozgás. Megdühödök, kapom a vékony, háromméteres pergetőbotot, lecsupaszítom, s a húszas zsinórra csak egy kis kampót kötök, rá egy nagy gilisztát, s indulok cserkészni. Egy óra múlva, miután bejártam szinte az egész holtágat, egy árva kárásszal térek vissza. A havernak annyi sem. Egy óra múlva alkonyodik. Ekkora betlire nem is emlékszem. Lerogyok a székre, eszem, iszom, sóhajtások mellett rágyújtunk. Az egyetlen jó a mai napban, hogy nem kell halat pucolnunk.

Na, mondom a barátomnak, még egy utolsó próba. Lemegyek ide a torkolat fölé, az első helyre, s fél óra múlva pakolhatunk. A 10-40 grammos pergetőbot vékony zsinórjára kishalas úszót rántok, akkora, mint a kisujjam begye. Azt is csak azért, hogy ne kelljen a zsinórt bámulni. A horogra hatalmas esőgiliszta kerül, majd` bebuktatja a mákszemnyi úszót, azt bepöccintem a tökleveles mellé. Aztán fogok három szál harmatost, s mint a mesében, három darabra metélem őket. A kilenc gilisztadarabot odapöttyentem az úszó mellé.

Éppen azon meditálok, hogy ezek a jó emberek miért dobáltak a túloldalra öklömnyi etetőikkel, hiszen itt volt szinte a lábuk előtt ez a titokzatos, halbújtató tökleveles, amikor megrezdül a pici úszó. Majd elindul. Lassan, sétálgatva közelít a tököshöz. Valami kárász lesz, abból se a nagyja, gondolom. Az úszó eléri a levelet, ott nekifeszül, s mert nincs tovább, kis tétovázás után elmerül. Nem nagy meggyőződéssel odadurrantok. S ekkor ér a meglepetés. Jókora rúgás érkezik odalentről, nagy burványt kavarva szinte szétrúgja valami a töklevelest, majd kiront belőle. Hej, a nemjóját, szakad ki belőlem, hal ez mégiscsak! Kiáltok a havernak, hozza gyorsan a merítőt. Mire odaüget, már összeismerkedtünk a hallal, amely a nevét nem mondta, de első látásra háromkilós ponty lehet. Nagy köröket ír le, be-befut a tökösbe, ahonnan zölddel megpakolva bújik ki, majd lefelé veszi az irányt, de arra nem engedem. Csúnya ágak meredeznek arrafelé. Erőltetem a parthoz, amennyire a vékony kanóc engedi. A bot csodásan rugózik, a kis orsóról meg-megszalad a zsinór. Aztán megmerítjük. Szép, egészséges első látásra, már amennyit látni belőle – közben bealkonyult. Lefotózzuk, aztán összepakolunk, s irány haza. A haver egész úton azon meditál, honnan tudtam, hol a hal, én meg titokzatosan mosolygok. Tudta a fene! De a megérzés néha eredményesebb a bizonyságnál.

Szinte ugyanaz, csukában

Két hét elfutott, mire újból ki tudtunk menni a holtághoz. Az ősz rendületlenül hozta a formáját, a bunkó pecások is, teli volt velük a part. Egészen felszorultunk a legképtelenebb helyre. Morogtunk is, inkább mentünk volna a közeli tóra, itt ma nem nő virág, ill. hal. Onnan hallgattuk a dőzsölő társaságot, míg csak el nem vonultak szentségelve, némileg illuminált állapotban. Az ember nem is érti, miért járnak vízhez az ilyenekk, hiszen ugyanezt a népi játékot egy focipályán is űzhetnék hasonló eredménnyel. Vagy az udvar végében. Ha volt is itt hal, kilométerekre elűzték.

Egész nap a kishalas szerelékeket bűvöltük, mindhiába. A haver ugyan kirittyentett egy feles jászt kispecával, csontival, én egy hasonló kárászt harmatgilisztával, de hát nem ezért jöttünk. Peregtek a fákról a száraz levelek, enyhe szél fodrozta a vizet. Mélabús elmúlás ült az egész holtág fölött. Már a nap is lebukni készült, amikor látom ám, hogy kishalak spriccelnek az egyik bedőlt fa végében. Lehet, hogy balin hajtja őket? Nem valószínű, az hangosan rabol. Talán csuka lesz. Szó nélkül felcsatoltam egy kis zöldpettyes villantót a pergetőbotra, és átsuhintottam a túloldalra. A lelógó lombok előtt tíz centire landolt a blinker, s alig tekertem párat a hajtókarral, amikor brutális rávágást kaptam. Bevágás után reccsent a fék, de a hal szinte azonnal leakadt. Morogva szedtem le a villantóról a ráakadt falevelet, majd újra dobtam. Majd kirántotta a botot a kezemből valami. Itt a csukesz! – rikkantottam, és a víz fölött szabályos szaltót produkáló csukát igyekeztem elterelni az akadó közeléből. Kisvártatva előttünk kavarta az iszapos vizet, nagyon mérgesen, hogy ily rútul becsapták. A haver alányomta a merítőt, én meg a háló fölé terelgettem a tátogó, méltatlankodó csukát. Ereje teljében volt, és nem adta olcsón a bőrét: kétszer kifordult a merítőből, ráadásul a blinker horga beleakadt a hálóba. Már-már úgy látszott, egérutat nyer, amikor végre sikerült kiimádkozni a partra. „Ezt meg honnan tudtad?” – jön a havertól az ominózus kérdés. „Egész nap sehol semmi, most meg csak úgy odapöccintesz, és csukát fogsz! Elképesztő” – csóválja a fejét értetlenül. „Láttad a szétugró kishalakat?” – kérdezem válasz helyett. „Igen” – mondja. „Hát ennyi. Oda kell dobni, aztán vagy-vagy.”

A csuka a parton kavar a hálóban, némi avarral ravatalozza fel magát, mielőtt fejbe kólintanám. Élve nem dughatom szatyorba, a fulladásos halál még haléknál is szörnyű lehet. Talán még van idő dobni néhányat, mielőtt teljes lenne a sötétség. Lejjebb ügetek, akasztok egy bugylit, az előbbinek unokája lehet. Elengedem. Ennyi volt. Pakolunk, nagyokat sóhajtva emlegetjük, mennyi hal volt itt két éve. De azért nincs bennünk keserűség. Szép hallal zártuk a napot, több mint kétkilós a csuka, hossza hatvanhat centi. Igaz, láttunk itt már nyolckilósat is, de ne legyünk telhetetlenek. Nem kell temetni ezt a holtágat, ámbátor jót tenne neki, ha a rabsicokat és a hat botot használó „sporikat” kiszűrnék a halőrök. Akikkel évek óta nem találkoztam. De ez már külön téma.