Harbin? Yes!

De mást láthat az ember a képernyőn és mást a valóságban, ha ez utóbbira is lehetősége van. Ami kalandnak nem is olyan hétköznapi. Mert mit tudunk mi Kínáról? Hogy messze van? Hogy a legprogresszívebben fejlődő országok egyike? Hogy éppen most gazdasági találkozók sorozata zajlik az Európai Unió és Kína között? Hogy több francia autómárka gyártása folyik náluk? Régebben még ennyit sem tudtunk. Szocialista ország, rend és fegyelem, Mao Ce-tung, kínai nagy fal, kínai agyagkatonák, kínai cirkusz, kínai toll, kínai fogkrém, kínai lampion, kínai mandarinkonzerv, aztán hozzánk is betört a kínai piac, a kínainak hitt kínai konyha, egyre közelebb kerültünk Tibethez, a dalai lámához, a Tiltott Városhoz, a Tienanmen térhez… no de mi ez ahhoz képest, amit az ember csaknem húszórás repülőút (plusz átszállás, várakozás) után a saját bőrén és ízlelőbimbóin tapasztal meg?! Vajmi kevés.

Harbinról soha nem hallottam. Ha minden igaz, négy év múlva megismeri majd az egész világ, hiszen ott rendezik meg a 2022-es téli olimpiát. Harbin Kína tizedik legnagyobb városa, az ország legmultikulturálisabb települése. Egyébként pedig halászháló-szárító hely. Ez a város mandzsu eredetű jelentése. De hívják Jeges Városnak is, és nem véletlenül. Itt, ezen a tájon a leghidegebb és a leghosszabb a tél Kínában, ezért a város elöljárói ki is találták, hogy minden évben itt rendezzék meg a jégszobrászok fesztiválját. De ha már a télnél tartunk, akárhány ezer kilométer választ is el bennünket az orosz–koreai határ közelében fekvő Harbintól, az ottaniak ugyanazt panaszolják, amit mi: már náluk sincs tavasz meg ősz, csak tél és nyár minden átmenet nélkül.

Történelmi feljegyzések szerint a Harbint kettészelő Szvughua Jiang folyó közelében már időszámításunk előtt 2200 táján is éltek emberek, a mai várost viszont a kínai keleti vasútvonal orosz építői alapították 1898-ban. Az oroszok pedig minden sarkon otthagyták a kézjegyüket. Ami első látásra feltűnő Harbin építészetében: az ide látogató idegen már a repülőtérről bevezető negyvenperces útszakaszon úgy érzi, nem is Harbin tajpingi repülőterén, hanem Moszkvában, a Seremetyevón landolt. Az út két oldalán ugyanis pontosan olyan stílusban tervezett (huszonöt emeletes!) lakóházak sorakoznak, mint Moszkvában. A folyó innenső partján még a Lomonoszov Egyetem mását is totálban kapja az ember, nem is beszélve a város szívében álló Szent Zsófia-székesegyházról, ami orosz ortodox templom. Kilenc évig építették, 1932-től látogatják a helybéli hívők és a különleges látnivalóra éhes turisták. A 20. század közepén tizenöt ortodox templommal büszkélkedett a város, ám a Mao vezette kínai forradalom, majd az azt követő kulturális forradalom idején megcsappant a számuk, hiszen többet leromboltak, istentiszteletet pedig ma már csak egyben tartanak.

A kis halászfaluból született, ma már több mint tízmillió lakosú városban az 1917-es októberi forradalom után orosz menekültek százai telepedtek le, majd az azt követő orosz polgárháború idején az emigránsok újabb tömege érkezett ide. Így lett akkor Harbin a legnagyobb, Oroszország határain kívüli orosz település. Oroszul beszélő harbini lakossal mégsem találkoztam a városban, igaz, angolul beszélővel is csak elvétve, tőlem viszont, látva, hogy külföldi vagyok, gyakran megkérdezték, hogy rusz, ruszki? De miután gyorsan ráztam a fejem, tovább is mentek, nem nagyon érdekelte őket, hogy akkor honnan pottyantam közéjük. Még a piacon is csak a vidékről felutazott paradicsomárus-lánynak jutott esszébe feltenni a kérdést, hogy és én, én hol születtem? Ő viszont oroszul társalgott velem, mert önszorgalomból megtanult pár mondatot oroszul. Semmire sem mentem viszont azokkal az asszonyokkal, akik a pultok között műanyag székeken ülve zsugáztak, a lap járásán kívül semmi mással nem törődve. Dél felé járt az idő, alig volt vevő, szieszta helyett összeálltak egy partira. A kínálat egyébként meglepően gazdag volt. Zöldbab, padlizsán, lila hagyma, retek, kukorica, s természetesen több helybéli zöldség, amelynek megjegyezni sem tudtam a nevét. Gyümölcsből is lehetett választani. Dinnyéből háromfélét is láttam, de volt nagy szemű szőlő, alma és körte is. Café to go helyett pedig csirkeláb to go. Mint az utcai vagy a bazárbeli árusoknál. Ropogósra sült csirkelábak hatalmas kupaca, bárányhús-falatkák fémpálcára húzva, kacsafej csőrrel megpirítva, a többit nem sorolnám. Legyen elég annyi: megesett, hogy berzenkedve kaptam el a fejemet.

Bent, a központban, a másfél kilométer hosszú Fő utcában (kínaiul Zhongyang Dajie) állítólag finom a füstölt kolbász. Nem kóstoltam meg. Nem volt hozzá bátorságom. Rágtam viszont ízesített ginzeng gyökeret. Le is nyeltem abban a reményben, hogy legalább egy perccel meghosszabbítja majd az életem. Teasüteményeket is kóstoltam. Mind egyforma ízű volt. Édes. Mint a knédlihez hasonló kenyerük. Nagyon ízlett viszont az a mazsolás kalács, amelyet a szállodában kaptam (máshol nem is láttam). Maracujadzsembe mártogatva egyenesen fenséges volt. Tojásrántotta néven viszont valami egészen mást tesznek a tányérra, mint bárhol a világon, ahol eddig megfordultam. Vagy lehet, hogy a jávai tyúkok sárgábbat tojnak, mint a kínaiak? A harbini rántotta ugyanis halványsárga, vízízű szivacs, amelyből egyetlen falat is elég volt. Jégkrémben és aszalt gyümölcsben viszont jelesek. És a fokhagymával ízesített sült padlizsánjukat sem fogom elfelejteni soha. De lehet, hogy azért sem, mert az volt az egyetlen étel, amit nagy élvezettel, bár nagy küzdelem árán kipálcikáztam magamnak a héjából.

Harbin első számú csemegéje a cukormázas gyümölcs. Négy-öt-hatféle íz, különböző színek, formák hosszú pálcikákra húzva. Igaz, hogy az utolsó falatnál már fülig ragacsosak vagyunk, de legalább tudjuk, mire tapad a légy Kínában.

Ennyit a kulináris örömökből (és kínokból).

Angolul egyébként a taxisofőrök sem beszélnek. Nem érdemes erőltetni a dolgot. Sokkal célravezetőbb, ha látják (kínai írásjelekkel) az úti célt, utána már pikk-pakk elvisznek a megadott címre. Kedveskedni pár előre betanult kínai szóval is lehet. Nagyon értékelik. Bárkinek köszöntem, hogy ciaó ha, vagyis jó napot, azonnal mosolyt kaptam érte. Ha azt mondtam, szieszie, köszönöm, meghajoltak előttem. Kedves nép a kínai, ezt ki kell hogy mondjam végre. Utcán, buszban, üzletben készségesek, segítőkészek, ha megértik, mit kérdez az idegen, a végsőkig magyaráznak – a maguk nyelvén. Hogy aztán én azzal semmire sem megyek, az már az én bajom. Többre, ha közben a kezét is használta az illető, és mutatta az irányt, hogy előre, aztán jobbra, majd balra. Pénzbeváltót ne keressen az ember. Vagy csak akkor, ha van rá minimum negyven perce. Több oldalnyi papírt kell hozzá kitölteni, néhány kérdésre pedig szóban válaszolni. Sokkal egyszerűbb bemenni egy bankba, kézen fogni egy ott dolgozót, és az automatából kivenni a jüant. Gyorsabb és egyszerűbb a manőver. Ha egy üzletben vagy egy étteremben euróval vagy dollárral próbálunk fizetni, ijedtében (vagy zavarában) elfordul a kiszolgáló. Fél arcát eltakarva jelzi, hogy no, no, no! Ne akarjuk ráerőltetni, bajba sodorhatjuk.

A város egyik legszebb látnivalója a folyón átívelő, hatalmas híd, amelyet sokan San Francisco híres hídjához hasonlítanak. Kis túlzással mondhatnám azt is: kultúrákat köt össze. Amíg a város innenső részén ugyanis inkább csak helybeliekkel találkozik a turista, addig a folyó túloldalán rengeteg a messziről jött idegen. Harbin szereti az ide látogatókat. Tejben-vajban ugyan nem füröszti őket, legfejlebb rizspálinkában. Éttermeiben még éjfél után is kiszolgálják az embert, az étlap nagyon okosan minden fogást lefotózva kínál. Elég rámutatni, máris elhangzik a yes. Ez az egyetlen szó, amellyel mindenki megbirkózik a városban. Ha azt kérdezed, melyik busz megy a központba, a válasz: yes. Ha azt akarod tudni, hol a piac, már mondják is, hogy yes. Ha udvariasan a hogyléte felől érdeklődsz valakinek, tömören csak annyit felel: yes.

Harbin az igenek városa. Minden lépésben.