Halsaláta-gyűlölet

A halsaláta, másik közismert szlovenszkói nevén, a treszka, az egy olyan étekfajta, melyet leginkább szegény értelmiségiek – vagyis mind –, diákok és katonák fogyasztottak nagy-nagy előszeretettel. Nemzedékek mártogatták kiflijeiket a kerekded dobozba, élvezve azt a rendkívüli előnyt, hogy az ilyenfajta ebédhez nem kell semmiféle szerszám. Mert van ideje egy diáknak mosogatni? Na ugye!

Falusi suttyóként városi iskolába felkerülve sokan találták magukat szemben azzal a ténnyel, hogy a halsaláta büdös. A későbbiek folyamán ez olyaténképpen módosult, hogy tulajdonképp nem is büdös, csak egy kicsikét halszagú. De mivel hogy amúgy meg igen olcsó, ez rendben is volna. Vékonypénzű ifjak kis halszagnál nagyobb kellemetlenségeket is kénytelenek elviselni gyomruk megtöltésének magasztos célja által vezéreltetve. (Jussanak csak eszünkbe a fenemód egészséges szójatermékek.) A halsaláta tehát – s ezt minden túlzás nélkül mondhatjuk – mindennapi fegyverünkké vált a létért folytatott kemény küzdelemben.

Most már gyűlölöm. Hogy miért? Mert elvette az ifjúságom. Eleddig, valahányszor megláttam kerekded, barátságos dobozát, valami melegség öntötte el a szívemet. Régi menzák kockás műanyag abrosszal borított csámpás asztalai merülnek fel az emlékezet ködéből. S a magányos vasárnap esti hideg vacsorák... (A többiek hazamentek, mert nem ötszáz kilométerre laktak.) Akkor találkoztunk először... Bevallom, megszerettem... Egymáshoz kapcsolódtunk ezer szállal. Ő volt a hajnali diákmulatságok megszokott kísérője, a rettenetes, ösztöndíj előtti utolsó napok permanens vigasztalója. Sokszor föltettem azóta a kérdést: vajon adtam-e önmagamból ugyanannyit, mint ő, a halsaláta, a drága. S a keserű válasz: nem! Mily sokat kaptam, s mily keveset adtam őnéki cserében!

Mindegy. Vége! Köztünk mindennek, mindörökre. Mert a hűtlen céda – más szó nincs rá – megváltozott. Nem külsőleg! S a csekély külső változásokat hogyan is róhatnám föl neki, én, akinek például már a haja se..., de ezt most hagyjuk. Belül lett más, értik?

Előbb csak pletyka volt, mit nem volt nehéz elhessegetni. De aztán nem bírtam tovább... Tudnom kellett, mindenáron, hogy szabaduljak a féltékenység mardosó kínjától... És bementem az önkiszolgálóba, és elolvastam a mostanáig oly kedves kerekded dobozka oldalán az apró betűs feliratot. Ott állt, feketén, fehéren. Sebzett vadként hanyatlottam hátra, de kételkednem többé már nem lehetett. E betűs aromatizátorok sora, akikkel azelőtt szóba sem állt! S a végén: gumiarábikum. Ragasztó! Hát ragasztót nem eszem, történjék bármi. Már az E betűket is nehezen bocsátottam volna meg – noha E betű már szinte mindenben van. De az nem lehet mentség, hogy mások is...!

Tehát, agyő, nagy Ő. Ég veled, halsaláta, te drága. (De még milyen drága!) Emlékedet megőrzöm, búbánatos szívem csücskében. Légy csak te boldog az E betűiddel meg a gumiarábikumoddal. Köztünk mindennek vége.