Hála, mert nem adtak intézetbe

Csomagolás közben egy könyv pottyant ki a sok kacat közül. Hát ez meg mi? Szép, kék borítású, arany erezésű kicsi könyv. Andrea kíváncsian fellapozza, s azonnal belehasít a felismerés: a napló. Szeme gyorsan repül a sorok felett, egy fejezetnél azonban megakad... elmélyülten olvasni kezd:

Június 23. – hétfő

Sajnálom azokat a gyerekeket, akik apa vagy anya nélkül nőttek fel. Akik nem tudhatják, hogy milyen is az önzetlen szeretet. A mi családunk szerencsés. Nagyon szeretjük egymást. Nem csoda, az együtt átélt események szorosan összefűznek minket. Hogy milyen vagyok? Mint a többi gyerek, csak egy picit más, egy picit... Mert 1989. május 20-án, amikor megszülettem..., megszülettem és majdnem meghaltam anyukámmal együtt. Kissé nagyra sikeredhettem, mert nehezen evickéltem kifelé a hatalmas, csapdákkal teli világba. Félúton megakadtam tekintélyes termetem miatt, s levegőt sem kaptam. Anyukám elbeszélése alapján már lila volt a fejem, mikor az orvos a bal kezemet megrántva kihúzott a világba, amelyben, mint akkor még nem sejtettem, rengeteg szenvedés és boldogság várt, hogy életemet megkezdjem. Először néma voltam és ijedt, majd teljes erőmből bömbölni kezdtem. Megkaptam az esélyt az életre. Éltem. Boldogan, mindenki együtt örült velünk, hogy élünk. De minden boldogságra vetül néha egy árnyék, erre is vetült. Még bent voltunk a kórházban, amikor kiderült, a karom egyáltalán nem mozog. Úgy adtak oda az anyukámnak, hogy a kezem biztosítótűvel volt rögzítve. Szemétség! Megpróbálták eltussolni az ügyet. Az orvos persze mindent tagadott.

Féléves koromban kiderült, nem reagálok a hangokra. Újra estünk egy nagyot, és újból felálltunk. Megint orvoshoz vittek, egy kérdés lebegett szüleim szeme előtt: Van-e esély az újrahallásra? A doktornő csörgő hangszereket szólaltatott meg egész közel a fülem mellett, de erre sem reagáltam. Kijelentette, nem hallok, teljesen süket vagyok. Soha nem fogok beszélni, és adjanak be olyan szlovák iskolába, ahol elsajátíthatom a siketek jelbeszédét. Szüleim megtehették volna, de nem tették. Sarkukra álltak és harcoltak. Logopédushoz vittek és beszélni tanítottak. Akkoriban szerettem tanulni. Anyukám képeket vágott ki, melyeken tárgyak voltak, s egy cédulán a nevük. Ezeket kellett összepárosítanom. ĺgy ismerkedtem meg a betűkkel és a beszéddel. Ötéves koromban már tudtam olvasni is. Sok mindenre nem emlékszem, a tornázásról is csak kevés emlékem van, pedig sokat tornáztunk. Volt, hogy nem akartam. Ilyenkor édesapám ősrégi trükkhöz folyamodott, a zsaroláshoz. Emlékszem, egyszer Mikulás volt. Apu azt mondta, ha nem tornázom, nem jön a Mikulás sem. És a Mikulás jött, nagy puttonnyal, piros köpönyegben. Az álarc mögött mindig apu volt. Vidám estékből álltak ezek az idők. Eleinte egyáltalán nem mozgott a kezem. Egy nap torna közben megmoccant az ujjam, szüleim egymás vállára borulva sírtak, úgy örültek a kis eredménynek. Sok időt töltöttem különböző kórházakban. Néha-néha felvillan egy-két emlék. Voltam Pozsonyban is. A nővérkék nagyon kedvesek voltak. Délutánonként anyukámmal kacagva játszottuk a Fekte Pétert. Ott szedték ki az orrmandulámat is, hátha akkor jobban fogok hallani, hát, nem jött be. Mindennap infúziót kaptam, ami ellen én rendszeresen, hevesen tiltakoztam. Egy nap a folyosón sétáltunk, amikor anyukámhoz odajött egy kisfiú, hogy segítsen neki bekötni a köntösét. Fiatalabb volt, mint én, egyedül volt ott, hálás voltam anyukámnak, hogy mellettem van, az eset után erősebben kapaszkodtam belé, mint eddig bármikor. Egyszer szobatársunkkal telefont kerestünk, hogy felhívhassuk a családunk otthonmaradt tagjait. Sötét folyosók közt bolyongtunk, akkor olyan elesettnek, védtelennek éreztem magam. Anyukám azt mondja, ő nem emlékszik erre, talán csak álom volt az egész, talán lelkivilágom sötét félelmei, ki tudja? Egy másik kórházból csak annyira emlékszem, hogy etetem a galambokat, s az utolsó napon egy széken térdeltem az ablak előtt apura várva, hogy mikor jön már értünk. Kedvenc kórházam viszont Csölösztőn volt, oda jártunk a leggyakrabban. A nővérkék szerettek, mert nem volt velem gond. Emlékszem, amikor utoljára voltam náluk, hatévesen, álarcosbál volt. Szőlő jelmezbe bújtam. Ondrej matróznak öltözött. Kicsi kisfiú volt szöszi hajjal, nagyon szerettem, sokat játszottunk együtt. Nem kellett a közös nyelv, szavak nélkül is megértettük egymást.

Sok gyereket láttam sírni a szülei után, ahogyan néztek a semmibe, ahogyan csillogott a szemük a könnyektől..., azt sohasem fogom elfelejteni.

Hogy milyen vagyok? Mint a többi gyerek, csak egy kicsit más. Kiskoromban ugyanúgy hittem a Jézuskában, mint akárki más. Hízelgő kismacska voltam, ugyanúgy tudtam sírni, nevetni, örülni, mint akárki más. De én valahogy komolyabb lettem. Sokszor hallom másoktól ezt. Mikor rákérdezek, hogyan értik, azt válaszolják: Nem a mai tizennégy éves ésszel gondolkodsz! Igazuk van. Sok mindent nem szeretnék. Ne legyenek roszszak az emberek, ne legyenek háborúk, betegek, csalódások, szomorúság... Csak jóság, szépség és vidámság. De manapság szükség van a csalódásra, hogy elessünk és újra felálljunk, mert ha az emberek csak rózsaszínben látják a világot, nem állnak meg a saját lábukon, s minden elveszik. Ma már iskolába járok, tanulok és barátaim is vannak. Mindezt szüleimnek és testvéremnek köszönhetem, amiért szeretem és becsülöm őket. Mert megtehették volna, hogy intézetbe adnak, de nem tették, és megadták a második lehetőséget arra, hogy éljek és boldog legyek.

(Ezután egy idézet következett:)

Légy büszke!

Amikor nem mint ép, egészséges jön világra, hanem torz testtel, torz szellemmel vagy mindkettővel, emlékezz rá, hogy akkor is a Te gyereked. Arra is emlékezz, hogy joga van az életre, bármilyen legyen is az, és joga van a boldogsághoz, melyet neked kell megtalálnod számára. Légy büszke a gyermekedre, fogadd el olyannak, amilyen, és ne törődj a tudatlanok szavaival és bámuló pillantásaival! Ennek a gyereknek jelentősége van a Te számodra és valamennyi gyermek számára. Ha kiteljesíted az életét, érte és vele megleled azt az örömöt, amit most még gyanítani sem mersz. Emeld fel a fejed, és menj kijelölt utadon! (Részlet Pearl Buck: A Gyermek, aki sohasem nőtt fel című művéből)