Hajlék lakó nélkül

ĺgy, télvíz idején egyre rémisztőbb hírek sokasága hívja fel a közvélemény figyelmét azokra az elesettekre, akik hajléktalanként az utcák zugaiban, parkok zöld búvóhelyein, pincékben vagy éppen menhelyeken próbálják átvészelni a hideget.

Valóban elgondolkodik az ember, hogy ilyen fejlett világban hogyan történhet ez meg. Miként lehetséges, hogy az egész életét munkával végző ember egyszer csak barátok, családtagok nélkül az utca törvényeinek minden fajtáját átélve tengesse idős éveit. Hová lettek az egykori segítő kezek, a kollektívák, a felügyelőség, a gyerekek és az unokák? Valahol elvesztek, s az egyedüllét teljes súlyával a hajléktalanok vállain telepedtek meg.

De valóban így van ez? Nemrégiben hozott össze a sors régi ismerősömmel, egykori diáktársammal. Alig ismertem fel a valaha vidám kislegényt, a jövő nagy matematikusát, aki szemrebbenés nélkül tette le az érettségit, és mindannyian biztosak voltunk benne, hogy mint az osztály legjobbja, fényes jövőnek néz elébe. ĺgy is lett, de nem sokáig tartott. A sors egyetlen gyászos eseménye kiütötte a nyeregből. Egyedül maradt, felesége, gyerekei kiközösítették. Nem próbálta meg az újrakezdést, végezte ugyan munkáját, de egyedül maradt, mígnem megöregedett. És most, két diplomával a zsebében – hajléktalan nyugdíjas.

Magamról szólva elmondtam neki, hogy én is magányos nyugdíjas vagyok, mégis van otthonom, meleg lakásom, az élet minden feltétele biztosítva számomra. Nem hitt a fülének, amikor közöltem vele, hogy a Tornaljai Nyugdíjasok Otthonának lakója vagyok – teljes ellátással és mindössze négyezer koronáért megkapok mindent, ami gondtalanná teszi napjaimat. Sőt – ha bekövetkezik az, ami mindanynyiunknál egyszer törvényszerűen eljön, az otthon mindenről gondoskodni fog, ami egyébként a hozzátartozók, a túlélők kötelessége lenne.

Egykori diáktársam hosszan elgondolkodott, majd maga elé suttogva adta tudtomra: „...ez szép és nagyszerű, de mégsem Pozsony. Más a légkör, megszoktam már, nem tudom feladni.

– Mit? – kérdeztem meglepetten. Pozsony utcakövét, a kopott padokat, vagy az ideiglenes búvóhelyeket? A mindennapi bizonytalanságot? A főváros éjjel-nappali zaját? Ébredj fel, ember! – mondtam felháborodva. – Hétezer nyugdíjról beszélsz, és azt állítod, hogy Pozsonyban vagy bárhol ez csak száraz kenyérre elég, ha az utcán élsz! Ezt választod, miközben most szóltam a lehetőségről, hogy napokon belül lehet szerény, de mindent megadó otthonod, ahol újra egy nagycsalád tagjaként emberhez méltó körülmények közepette viszszanyerheted méltóságodat, esetleg alkothatsz, hiszen a toll még nem remeg a kezedben, még dús a fantáziád, talán visszaemlékeznek rád egykori olvasóid, s te értelmét láthatod mindennapjaid felébredésének. Rosszul teszed, ha hátralévő éveidet hajléktalanként a nagyváros utcáira, sötét parkok kopott lócáira, álmos várótermeire, villamosmegállóira hagyod.

Barátom mogorván nézett ki a vonatfülke nedves, poros ablakán, majd a szerelvény lassulásával felállt és kezét nyújtva ennyit mondott: „szöget ütöttél a fejembe és gondolkodni fogok, hiszen Tornalja szép kisváros a Pozsony–Kassa főútvonalon. Talán meglátogatlak.

Láttam a szemén, hogy Pozsony utcáit nem fogja feladni egy vidéki kisvárosnak még a mindent megadó kényelméért sem. Számára marad az utca, a csavargás, a „nem tudom, mi lesz holnap”.