Hadszíntéri patthelyzet?

Oroszország területszerző háborúja Ukrajnában 1945 óta a legpusztítóbb európai konfliktus, eredőpontja pedig Putyin imperiális törekvése. Mi az, ami az elemzőt ebben a 12 hónapja indult hadviselésben a legkomolyabban, talán legjobban meglepte?

Két dolog. Az egyik a háborúság heves intenzitása. A másik dolog, ami eléggé felháborítja az embert, hogy Putyin megfontolásait ismerve a 21. században szinte középkori módon lehet cselekedni és gondolkodni.

Akkor is, ha 1994-ben Budapesten egy, a most hadban álló feleket érintő nagyívű nemzetközi megállapodás született? 1997-ben pedig az országhatárokat kölcsönösen elismerő államközi szerződés is az egykori Szovjetunió e két szomszédországa között.

Mindezt azonban 2014-ben felülírta a Krímet annektáló orosz hadművelet. Egyébként már Huntington is arról írt, hogy a Dnyeper jobb és bal partja között maga a folyam a törésvonal, amely mentén Ukrajna előbb-utóbb kettészakadhat.

Definiálható az a kulcsfontosságú körülmény, melynek köszönhetően Ukrajna tavaly februárban nem omlott össze?

Önmagam is meglepődtem, hogy Ukrajna mennyire egységes. Pedig a Dnyepertől keletre fekvő terület inkább orosz nyelvű. Határozottan kiderült, hogy az egész ország egyértelműen a Nyugathoz kíván tartozni, míg Moszkva nyilván azzal számolt, hogy a keleti régiók lakossága a katonai bevonulás után átáll hozzájuk. Ehelyett egész Ukrajna világos nemet mond az orosz invázióra. Így most a volt Szovjetunió két legnagyobb államának csatája zajlik; a Kreml az atomhatalmi haderejében bízva, a megtámadott Ukrajna pedig az ENSZ-karta értelmében kapott nyugati támogatásnak köszönhetően is állja ezt a kihívást.

Szokatlan, hogy a frontok az I. világháborút idéző lövészárkokban is vívott állóháborúvá alakultak!

Hadászatilag tényleg érdekes, ahogy a mai szupermodern időkben egyfelől két nagy tömeghadsereg között hagyományos módon, másfelől a korszerű műholdas precíziós technikát is bevető formában zajlik ez a változó lendülettel folytatott háborúskodás. Az ukrán hadsereg az ott 2014 óta adatolható nagy haderőreformnak köszönhetően ütőképes ellenféllé vált, míg Oroszország már régen tudatosan készült erre a háborúra. Az a rögtön tavaly felvonultatott 150-200 ezer katona, az az orosz katonai elit volt, és annak jelentős részét a támadó fél azóta elvesztette. Valószínűleg az ukrán haderőt szintén hasonló veszteség érte. Mára, számos brutális ütközet után, ezért két meggyengült hadsereg áll egymással szemben úgy, hogy mindkét oldalon érezhető az ember- és lőszerhiány. Viszont a békekötés egyelőre egyik félnek sem érdeke. Ennek fényében is aktuális kérdés, vajon az oroszokat segítve hamarosan megjelennek-e a fronton a kínai feliratú ágyúlövedékek, mert amit Európa segítségképpen Ukrajnának adni tudott, annak javát már átadta.

Ha az orosz hadsereg a tavaszra ígért offenzívával is felsül, az már feszültséget okozhat az orosz felső vezetésben?

Bizonyos fokig igen. Oroszország nemzetközileg máris erősen elszigetelődött, és a szankciócsomagok hatására idén már a gazdasága is jelentősen zuhanni fog. De hátrapillantva a történelemben, sem az orosz, sem később a szovjet vezetők nem szoktak vesztes háborúkba azonnal belebukni. És hát ebben a Moszkva kezdte orosz–ukrán viszályban már az is relatív fogalom, hogy mi a győzelem, illetve mi a vereség. Ugyanis Oroszország azzal nem szenvedne területi veszteséget, ha kiüríti a nemzetközi jog szerint illegálisan elfoglalt ukrán területeket; ezzel szemben az sem tűnik túl egyszerűnek, hogy Ukrajna egészében visszafoglalja a 2014-ben ismert határait. Most patthelyzet van.

Ez azt mutatja, hogy Vlagyimir Putyin jócskán belebonyolódott a saját háborús kalandjába, még ha máig erőből politizál is . És egyelőre kiutat sem keres abból a szituációból, amelybe belemanőverezte magát.

Szerintem 2023 még nem a békekötés éve lesz. A földgáz „fegyvere” még ott van Putyin tarsolyában, bár Európába tavaly már csak a 2021-es év gázmennyiségének egyhatodát exportálta. Ez érződni fog a bevételein, míg Európa túlélte ezt a telet. Föltehetően ez továbbra is így lesz, ha az európai szükségleteket méregdrága forrásokból beszerezve is. Ez azért ott szerepel az orosz elnök különböző kalkulációiban. Arra ellenben mindenképpen érdemes fölfi gyelni, hogy Putyin egy kerek esztendő alatt sem tudta teljesen elfoglalni azokat a kelet-ukrajnai régiókat, amelyeket annektálással papíron már önmagának ítélt. Ez a háború egyetlen jó híre, hiszen azt jelzi, hogy ez az Oroszország már nem a sztálini Szovjetunió, már nem tud erőből bárkin végigtrappolni. Akár rajtunk is. A Kreml számára ez lecke is, hogy nem lehet bárminek elefánt módjára nekirontani és csak hódítani.

Csúf fricska Putyin részére, hogy Joe Biden egy félreérthetetlen gesztussal 2023. február 23-án, tehát az orosz agresszió első évfordulóját megelőző napon Kijevbe látogatott?

Mindenképpen. Így Putyinnak duplán fájhat, hogy Ukrajna nem az övé, hogy nem sikerült egy őhozzá hű bábállammá tennie. És Ukrajna mentálisan is generációkra elveszett Oroszország számára, ahol az oroszul beszélő ukrán állampolgárok az ukrán lakossággal együtt a Nyugat részei akarnak lenni.

Milyen súlya, szerepe van napjainkban az 1997-ben kötött kétoldali ukrán–orosz barátsági szerződésnek?

Oroszország már 2010 óta készült/ készül erre a háborúra. Úgyhogy azt a dokumentumot a Kremlben jó esetben is csupán holmi papírfecninek tartják. Putyin régi célja az ukrán államhatalom megdöntése. Lehetőleg egész Ukrajna, vagy legalább jelentős részének Oroszországhoz csatolása. A propagandisztikus „nácitlanítás” szándéka eleve értelmezhetetlen, beszélni is kár róla; a demilitarizálás viszont folyamatban van – saját hadseregének látványos megtizedelésével is.

Az orosz államvezetés és az orosz társadalom java 1945 Berlinje óta napjainkig a legyőzhetetlenség mítoszában él?

Ennek mítosza, józan ésszel, nemhogy megkopott, hanem teljesen el is tűnt, bár Putyin világosan deklarált célja a korábbi szovjet hatalmi érdekszféra megszilárdítása. Beleértve a lojális Fehéroroszország bekebelezését, és a legnagyobb falat Ukrajna. Ezek immár húszévi diktátorságának állandó témái. Ráadásul az utóbbi két-három esztendőben őt is utolérte a Covid-bezártság, tréfásan azt is szokták mondani, hogy a Kremlben meg Szocsiban mostanában bőven akadt ideje orosz történelemkönyveket olvasni. Azok között valószínűleg rengeteget a Romanov-dinasztiáról és Nagy Péter cárról. Huzamos ideje csak egy igazán szűk körrel kommunikál. Nyilván e lélektani okok szintén hozzájárultak ahhoz, hogy a már régen hatalmon lévő diktátor bele kívánja írni magát a történelembe. Fokozatos lépései ehhez könnyen sorra vehetők: a Csecsenföld után Grúzia, majd a Krím, a Donbász, tehát egy látható expanzió – amire nem jött egyenlő értékű és erélyes nyugati válasz. Az én személyes véleményem mégis az, hogy Angela Merkel távozásának a világpolitikából szintén nagy szerepe van abban, hogy a Kreml tavaly Ukrajnában birodalmi inváziót indított.

És annak nem, hogy Putyin a hírhedt KGB-ben formálódott a későbbi politikussá? Hogy éveken át ügynökként szolgált Drezdában?

A szocializációjában igen. Ha a jelenlegi orosz államhatalmat nézzük, akkor annak magját végül is abban a környezetben találni. Tényirodalom szól arról, hogy Vlagyimir Putyin legkomolyabb traumája az, hogy ő Drezdában volt, amikor 1989-ben leomlott a berlini fal. Akkor és ott fogalmazódott meg benne, hogy Oroszország ilyet soha többé nem élhet meg.

Mai szemmel nézve hiba volt, hogy Ukrajna 1994-ben – a Nyugat tanácsára – átadta Oroszországnak a világ harmadik legerősebb, így a saját területén elrettentő erővel bíró hadászati atomarzenálját?

Akkoriban nyilvánvalóan mindenki úgy érezte, hogy egyfajta instabilitást jelent, ha a szóban forgó hatalmas atomarzenál Ukrajna kezében marad. Visszagondolva azonban ez szintén a mai szituáció egyik paradoxona. Egyébként jókat írtak ezekről az 1994-ben Budapesten zajló tárgyalásokról, ahol az amerikai küldöttségnek, és személyesen Bill Clintonnak is, a legkeményebb diplomáciai eszközöket kellett bevetnie, hogy rábírják Ukrajnát erre a döntésre. Utólag nézve és Kijev szempontjából ez nagyon rossz üzlet volt. Igaz, erre az oroszok is azt mondhatják, hogy Hruscsov minek adta vissza a Krímet Ukrajnának. Ami biztos, hogy fennáll a hatályos nemzetközi jog és létezik az ENSZ-karta, így amit most Putyin művel, az durva katonai agresszió.

Amíg tehát Putyin hatalmon van, addig nem is lehet vége ennek a konfliktusnak? Az ukránok – joggal – nem hagyják elrabolni a területeiket, az oroszok pedig nem kockáztathatják meg egy atomhatalom kudarcos arculcsapását?

Feltehetőleg a reális forgatókönyv az, hogy szinte a végkimerülésig eltart ez a háború; utána pedig a bevett nemzetközi szokások szerint kialakul egy új status quo. Amibe nem biztos, hogy tíz év távlatában is, meg egy kis rákészülődés után mindenki belenyugszik...

Noha kár az ördögöt a falra festeni, de ez a háború talán az Izrael és a palesztinok közötti, még a 20. század eseményeibe visszavezető s máig megoldatlan közel-keleti helyzetté fajulhat?

Ez tényleg jó párhuzam. Éppen a határok miatt.Realisztikusan nézve nincs valószerűsége a 2014 előtti határoknak, de annak sem, hogy Ukrajna és a Nyugat elfogadja az oroszok által megváltoztatott határokat. Ha az intenzív katonai konfliktus kimozdul a patthelyzetből, valahol bizonyára beállnak azok a vonalak, melyeket ahhoz igazodóan és keresztülvihetően a világnak el kell kezdenie kezelni. Mondjuk úgy, ahogyan ma már a Golán-fennsík egy stratégiai pont. Ezzel az ottani érzékeny helyzet távolról sem oldódott meg, de fennáll egy kialakult állapot.

Kína a globális politikában, gazdasági tekintetben Oroszország stratégiai partnere. Milyen az ő semleges szerepe ebben az Európában folyó háborúban?

Kína ma már a világ második szuperhatalma. Oroszország egyre több vonatkozásban függ tőle. Hogy Ukrajnában katonai sikereket tudjon elérni, jelenleg az is alapvetően Kínán múlik. Kína viszont nagyon óvatos abban, hogy a gazdasági hatalmának megőrzése épp a Nyugattal való kereskedelmen és szolgáltatásokon múlik. Ezért roppant elővigyázatosan egyensúlyoz, ami ennek a sajátságos háromszögnek egyik csúcsa. A másik szögpont az a réges-régi amerikai félelem, hogy Eurázsia egyesül, háttérben az orosz nyersanyaggal meg a kínai népességgel – és ez olyan kombinációt alkot, ami túlnőhet az Amerikai Egyesült Államok reális erején. A harmadik akut szögpont pedig, hogy Kína segítsége nélkül Oroszország nem tudja érdemben előre vinni az ukrajnai háborút. Ezért nem szabad Ukrajnában kínai hadi felszereléseket látni. Ez is az egyik vörös vonal!