Gyermekkorom ízvilága

Nagyanyám fűteáinak ígéző-idéző illatai olykor átlebegnek hozzám a múltból. Akárcsak annak az örökké virágzó szilvafaágnak a képe, amelyet fényözön négyszögbe zárva máig az elmémben hordozok. Rég volt gyermekkorom világa rejtőzik e fény mögött. Egy világ, amelyet tökéletesnek hiszek, amelyhez foghatót azóta sem láttam. A föld gyermekei voltunk. Udvarok, rétek, mezők, legelők, erdők szolgáltatták életünk színtereit. S még annyi más, ami hozzá tartozott. Folyócskák, patakok, források, rejtett kiskutak. Napfény, érett gyümölcs- és szénaillat. Istállószag, izzadságbűz és mosdóvíz, körben úszó szappanhab szigetekkel. Frissen borotvált férfiarcok, a nők vasalt blúzai. Az egymást váltó ünnep- és hétköznapok. Ebben a világban a rend uralkodott. Kiszabott ideje és helye volt mindennek és mindenkinek. Az élet középpontjában a munka állott, s ehhez igazodott minden más. Kialakult szokásaink évszázadokon át szálltak apáról fiúra, anyáról leányra, szinte változtatás nélkül. Épp csak belelopva a kor szelleméből, technikai vagy tudományos vívmányaiból egy csipetnyit. Annyit, hogy az élet jól bevált menete fel ne boruljon. Ebben a hagyományőrző, már-már fetisizált rendben, étkezési szokásaink maradtak fenn a legtovább. Egyszerű, jellegzetesen gömöri ételeinkhez magunk termeltük meg a nyersanyagokat. Erről szólt az élet. Dolgoztunk, hogy ehessünk. Ettünk, hogy dolgozhassunk. A köznapok étrendje szegényes volt és meglehetősen monoton. Krumpli- és babvariációk. Az ötletes gömöri asszonyoknak mégis sikerült néhány hihetetlenül jó ízű ételt kimódolniuk. Itt vannak például a bablevesek. A nehéz házi munkák kísérői. Nálunk nagymosáskor, ami a hét egy bizonyos napján zajlott, mindig savanyú bableves volt ebédre. Füstölt kolbásszal – oldalassal – vagy csülökkel. Házi sütésű kenyeret ettünk hozzá. Hatalmas szeleteket. Anyám egy széles mozdulattal jól körbekanyarította a kenyeret, és nem aprózta, úgy ahogy volt, a markunkba nyomta. A téli nagymosások napjai örökre az emlékezetemben maradtak, s nem csak a kiadós evések miatt. Volt valami különös, kissé földöntúli atmoszférája. Anyám hatalmas tüzet gerjesztett a terebélyes, rakott sparheltben. Két-három fazékban vizet tett fel, melegedni. Nemsokára pokoli hőség, vízgőz, pára gomolygott a konyhában. Körben a falak gyöngyözve izzadtak, majd vékony kis erecskék indultak el lefelé, szelíden csordogálva, mint megannyi csermely egy domb oldalán. A gerendás mennyezetről lusta nagy cseppek hullongtak. Kint szibériai hideg tombolt. Ültünk a vízgőzben, akár egy finn szaunában. Az ajtó hozzáfagyott a küszöbhöz. Anyám homlokát törölgetve görnyedezett a fateknő fölött a konyha közepén. Vörösre dörzsölte a kezét, s nagyokat fújtatva próbálta elhessegetni arcába hulló hajtincseit, s fáradtságát. A babos fazékon néha nagyot ugrott a fedő. Anyám odakapott, lejjebb húzta, megkavarta, igazított rajta valamit. Kinyitotta a sütőajtót, krumplibaba sült benne illatozva. A nagymosás napjának második fogása.

Lehetetlen elválasztani magamban az ételek ízeit életünk ízeitől. Mostoha nagyanyám János-napi vanília illatú herőcéi öregedő nagyapámat idézik. Gangos, rangos házát. A nyáron dúsan zöldellő, télen szárazon zörgő szőlővenyigéket a félig nyitott folyosó oszlopain kúszva. S a János-napok estéit. Ahogy felbaktattunk, három testvér, a lépcsőkön, s illedelmesen levertük lábunkról a havat. Betaposva a folyosóra már éreztük a herőce illatát. Összefutott szánkban a nyál, s másra sem tudtunk gondolni, csak a mennyországot jelentő herőcére, amint ott állt felpúpozva egy öblös cseréptálban az ünnepi asztalon. Nagyanyám példásan tiszta konyhájában minden ragyogott a sárga lámpafényben. Nagyapám kopasz feje is. Eléálltunk, s elhadartuk a köszöntő versikét. Én egész idő alatt azt a fényes helyet figyeltem a kopasz fej legmagasabb pontján, ahol a lámpa visszatükröződött. Nagyapám hüppögve könnyezett. Két nagy kezével gyerekek módjára törölgette a szemét. Asztalhoz ültettek bennünket, hogy herőcével kínáljanak. S bár anyám otthon minden alkalommal ránk bízta, hogy csak keveset együnk, mi az utolsó szem vanília illatú porcukorig kiettük a tálat. Mostoha nagyanyám nagyszerűen főzött. Fiatal lány korában elsajátított néhány úri fogást a felsőbb körökhöz tartozó Czékus család szakácsnőjétől, távoli, szegény rokon minőségben, amit később sikeresen kamatoztatott. Nála ettem életem legfenségesebb tejfölös nokedlis csirkéjét. S az első darab kirántott húst, amit addig hírből sem ismertem. Az igazat megvallva, nem igazán ízlett. Jobban szerettem a krumplilángost, a gulykát, a törvebabot, a krumplis bogácsákat, a görhőt s az édes pitemálét. Gyakori köznapi eledelünk volt a sztrapacska. Könnyen elkészíthető, laktató ételnek számított télen, nyáron egyaránt. Életem étele mindmáig. Elég jól tudom készíteni. De annak a tehéntúrós, pirított vajjal, sűrű házi tejföllel meglocsolt sztrapacskának az ízét, melyet egyszer süldőlány koromban ettem, máig sem találom. Hermin keresztanyámnak segítettem kukoricát kapálni. Tűzött a nap a Bende-oldalban, karnyújtásnyira tőlünk az erdő hűse hívogatott. Kínok kínjával haladtunk a sorokon. Porfelhő szállt utánunk a száraz, agyagos talajból. Csengett-bongott a kavicsokon, köveken kicsorbult kapa. Még most is érzem tagjaimban a szenvedést. S akkor felbukkant keresztanyám nővére a dombháton. Fehér abroszba kötve hozta karjára akasztva az ebédünket. Túrós sztrapacskát. Keresztanyámmal beültünk az első helyre kis tölgyfa árnyékába, s addig ettünk, amíg el nem álmosodtunk. Aztán leheveredtünk a harangvirágok közé a fűbe, napnyugtáig gyönyörködtünk a fa törzsén, levelein, lombja között nyüzsgő élet forgatagában.

A legszebb, legmesésebb gyermekkori élményeim a havas téli esték disznótoros vacsorái voltak. A hosszú asztalt két oldalról körbeülő rokonok, barátok, szomszédok arcára kiülő áhítat a gőzölgő, messzire, a holdas égig illatozó tálak fölött. Májgaluska leves, főtthús-halmok, töltött káposzta, pecsenye, sült kolbász és hurka alatt roskadozott az asztal, mint egy képes mesekönyvben. Pedig minden valóságos volt. Az étellel eltelt boldog emberek kisugárzása, ahogy a fejek fölött összefolyva lassan szétterjedt, majd leereszkedett ránk, védelmezőn körbeölelve, mint egy üvegbura. Most is érzem a sűrített boldogság erős, biztonságos falát, ahogy apró gyermekként nekivetettem a hátam, s nem féltem, hogy kizuhanok a hidegen didergő csillagok közé.

A közösségben végzett munkákat, amik a falusi lét velejárói voltak, közös étkezések követték. Aratások, cséplések, kukoricafosztók utáni vidám falatozások. Kint a mezőn vagy az udvaron egy-egy terebélyes fa árnyékában. Az erős fizikai munkákhoz tápláló ebédeket készítettek. Tyúkhúslevest, aranykarikásat, hosszú sárgarépával, sűrű tésztával. A főtt és sült hús után kalácsok következtek. Tehetősebb gazdáknál kemencés kalács, amit különben csak lagzik alkalmával sütöttek.

Téli estéken a fonás, bab- és tollfosztás hozta össze az embereket. Az asszonyok a guzsalyaikra kötözött kenderkócot nyálukkal elegyítve, fonalat sodortak orsóikra. A fonás maga csodálatos művelet. A surrogó, egyre hasasodó orsók, mintha táncot jártak volna az asszonyok kezében. Miközben régi szép dalokat énekelgettek vagy történeteket mesélgettek. Ilyenkor sült krumplit, sült tököt és párolgó, frissen főtt aszalt gyümölcsöt ettünk. Közös asztalról, közös tálból. A felnőttek sokat és jóízűeket beszélgettek. S tudatosan vagy öntudatlanul, lassan átmentették belénk, áhítattal hallgató gyerekekbe a múltat. A múlt értékeit. Innét, a zacskós levesek, hamburgerek, félig kész ételek világából visszatekintve látom csak igazán, milyen hatalmas megtartó és összetartó erőt hordoztak közös étkezéseink. Nemcsak a testet táplálták, a szellemet is. Emlékezetemben az ezeregyéjszaka meséibe illő ízeket őrzök egyszerű parasztételeinktől. Talán mert át- meg átjárta a lélek. Az a páratlanul színes és sziporkázó lélek, mely a gömöri ember sajátja.