Gyermekkorom ízvilága

Gyermekkor – a szókapcsolat első tagja mintha egy lezárt időintervallumra utalna, amelyet az ember maga mögött hagy, elfelejt vagy bármikor előhív: mintha a dolgokat rendben magunk mögött lehetne hagyni. Nos, én nem tudom ezt megtenni, az idő selymeibe gabalyodva képtelenség kilátni alóla.

ĺzvilág – leginkább a test működésére irányítja a figyelmem. Pontosabban a testre, amelynek folyamatai megint csak kontroll nélküli kapcsolódások tömegét teszik lehetővé. Test és idő – egyiknek sem merném meghúzni a határait. Ráadásul mindezt egyes szám első személyben. Nem túl intim mindez? Mondd, mit eszel, és megmondom, ki vagy.

Gyermekkorom ízvilága? Az anyatej, az valószínűleg ízlett, nem emlékszem, és mégis, miért érzem úgy, hogy kihagyhatatlan? Az első ízek, amelyek az anyatej mellé társulnak – a születéskor beszívott levegő íze, a bőré, amelyhez szorítva fekszem, a jódé, amellyel nyelvem kenik, nehogy fertőzést kapjak. Hogy túlságosan hátramegyek az időben? Menjek még hátrább? Meddig lehetne?

Anyám nagyon jól főzött, mondhatni ettől szenvedek ma is, hogy csak azt az ételt tudom normálisan elfogyasztani, amelyhez valamiképpen a szeretet kapcsolódik, akár a szeretett személy, akár a környezet, akár a hangulat viszonylatában. Hiszen máig emlékszem még óvodáskorom tortúráira: az idegen környezet miatt képtelen voltam egy-két falatnál többet lenyelni. Az óvónők, biztos jót akartak ezzel, rám parancsoltak, hogy mindent meg kell enni, és ott hagytak az ovi éttermében. Egyedül kuporogtam a kisszékemen, tologattam az ételt, próbáltam öszszébb húzni, zsugorítani, hogy kevesebbnek látsszék. Aztán egy félóra elteltével, mikor már úgy tűnhetett a kívülálló számára, hogy valamit ettem, kivártam, amíg a szakácsnők elfordultak (Tercsi nénire máig emlékszem), vagy nem álltak az ablaknál, kivittem a majdnem teli, összemaszatolt tányért a pultra, s amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam. Bent, az alvószobában már mindenki aludt. Vigyázva én is levetkőztem, bebújtam a kiságyba, a többiek közé.

Úgy kéne, mint Robinson Crusoe, leírni, hogy mit: szerettem – nem szerettem. Két oszlopba, megoldva, szétvágva a gordiuszi csomót. Amikor a fogam operálták gyerekkoromban (másfél órás műtét), egy hétig madártejen éltem, a habot a végére tartogattam, az volt legfinomabb. Mindenféle gyümölcsöt megeszek, imádom a gyümölcsöket. Amikor még volt őszibarackosunk, egy nap megettem vagy húsz-harminc darabot. Az eper, a málna, a szőlő, a dinnye, a feketeribizli, a szilva, a körte mindig, minden mennyiségben jöhetett. A barti útra jártunk cseresznyézni, meggyet nagypapa hozott, almából a mai napig is van vagy négy-öt fajta apu kertjében. És a sült szelídgesztenye, nem lehet ellenállni az ízének, egyik kedvencem.

De szeretem a lekvárokat is, nyáron anyu még ma is vagy nyolc-tíz fajta gyümölcsből készít lekvárt, hogy a befőttekről ne is beszéljek. Az őszibarackbefőtt, a meggybefőtt, a szilvalekvár, a sárgabaracklekvár és a feketeribizli-lekvár a kedvenceim. A túrós-szilvalekváros dedelle, más néven barátfüle szintén egyik kedvenc ételem. Hát még a rétesek! Nagymamám, amikor a születésnapján fölköszöntöttük, mindig többfajta rétessel várta a két családot, bennünket és az unokatestvéreméket. Az én kedvencem a túrós rétes volt, aztán következett a sorban a mákos, aztán a meggyes. Melléje társult a krémes is, mindkét édesség nagyi specialitása. És akkor nem beszéltem még a biracsról, azaz a kőtésről, amelyet Kéménden csak kőtísnek neveztek, afféle népi édesség, kinézetre nem túl bizalomgerjesztő, de annál finomabb és egészségesebb, hiszen búzacsírából készítik (aki nem ismeri, nézzen utána)*. És nagyi kapcsán még nem lehet elfelejteni a szüretekkor a szőlő mellé evett pogit sem, azaz a pogácsát, amelyet a gyerekek a must mellé is fogyasztottak. Valamint az alpás kockacukrot sem, a kredencből.

Imádtam és imádom az édességeket, szinte betegesen. Gyermekkoromban leveseskanállal ettem a kristálycukrot, csak úgy ropogott a fogam alatt, aztán kitaláltam a porcukor és a mák keverékét, azt ettem. Emlékszem, egyszer titokban felettem három doboz (színes és különféle alakú) kockacukrot, amelyet anyu különleges alkalmakra tartogatott. Leginkább a habbal ellátott süteményeket és tortákat szeretem: a habtortát és a habos süteményeket, minden mennyiségben. Emlékszem, gyermekkorom fontos édessége volt az akkor még csak Magyarországon kapható négercsók, mely mellett a mai napig kitartottam. Nem szeretem viszont a fehér vajkrémet tartalmazó süteményeket, egyszerűen képtelen vagyok a számba venni őket, így hát az ízüket még nem is éreztem. Viszont a szaloncukrok... Testvéremmel és apuval versenyezve ettük le titokban a karácsonyfáról, s próbáltuk úgy visszacsomagolni az üres, csillogó papírt, mintha lenne benne valami. Pár nap elteltével azonban már csak a kibelezett konstrukciók lebegtek a huzatban.

Anyuval és apuval sokat voltunk a szabadban, táborozásokon, minden nyáron a Garam mellett, a „vityilló”-ban. A tábortűznél nyárson sütött szalonna, sült hagyma, az „alobal”-ba csomagolt sült krumpli, sőt sült alma. Mai napig járunk ki, és nem egy barátom megismerkedhetett e tábori konyhával. Mint gyerekek gyakran halásztunk, pecáztunk, pandalásztunk (ezt mondjuk én nem csináltam, halfogás szabad kézzel) is a Garamban, Szincében, és a pecával fogott kishalakat, kéméndiesen szómikat egészben sütöttük, s ettük meg (természetesen a belsőségek kipucolása után).

Mit szeretek, szerettem még? A savanyú káposztát nyersen, a kovászos uborkát, akár magában is, a sült tököt, a rizskochot, a tejberizst, a csülkös bablevest, a túrós tésztát töpörtyűvel, lesütve. A szilvás és meggyes lepényt. A gombaételeket. A halat. A disznóölések alkalmával készített pecsenyét, és a friss vért, amelyet hagymával sütöttek ki. Imádom a kocsonyát, amelyet jelenleg az anyósom tud a legjobban elkészíteni. A cigánypecsenyét. A pizzát. A papsajtot. Nagyon szeretem a vöröshagymát és kivált a fokhagymát pirítóssal, teával. A velőt, mint Latinovits a Szindbádban. A birsalmasajtot, amit anyu tud csinálni. A törökmézet, amelyet a párkányi Simon-Júdák alkalmával szoktunk venni. Gyerekkoromban szinte minden reggel mézes vagy vajas-mézes kenyeret ettem. Imádom a maceszt, tejeskávéba morzsolva. És egy egészen fantasztikus íz: nemrég fedeztem fel az ún. arab kenyeret.

Aztán néhány perverzió: imádom a még meleg kenyeret, és kivált a friss kenyér héját, illetve a kenyér végét, amelyet otthon pislének neveztünk. Volt úgy, hogy leettem körben a kenyérhéjat, és csak a fehér belseje maradt meg... A kiszárított, csontszárazzá vált palacsintát. Még egy perverzió: gyerekkorunkban a viaszvirág nedvét nyaltuk a testvéremmel, a „nektár”-t, így neveztük. Belekóstoltam a diffenbacchia szárába is, de jeges rémület kerített hatalmába, amikor a nyelvem éles szúrások járták át az íz nyomában.

Persze, vannak emlékeim későbbről is (boldog egyetemi gyermekkor?), például Kossár Lajos konyhájáról, amelyhez hasonló sincs e hazában, vagy emlékszem a Thór Zolival elköltött vacsorára a 44-esben, a Sáskával eltöltött estére a Bacchus vendéglőben, Stofi neoncsőevésére, Frédi tejszínhabos-lekváros uborkájára, aztán arra a rendszerváltás utáni ironikus pillanatra is, amikor Baranovics Ferdinánd barátom így kiáltott fel az első budapesti McDonald’s előtt, hogy kezünkbe vettük az első hamisítatlan hamburgert: „Elértem, mit ember érhet el!”

A gyermekkor, ha máshogy nem is, ételeim révén bennem van, naponta belém hatol. Az ízek pórázon vezetnek engem is, a boldogság kódja elérhetetlenül a távolba nyúl. Az étel fél tőlem, és én félek ételeimtől. És hogy most leírtam kedvenceim, úgy érzem, itt fekszem kiterítve, nyitott könyvként olvashatnak bele legféltettebb titkaimba. Borzalmas.

* Mégpedig az ĺzvilág konyhájában, a 2002. március 8-i számban, a mi Rózsi nénink keze munkájának nyomán! (A szerk. megj.)