Gólya, gólya, vaslapát, hozzál nekünk kisbabát!

Az iskolában egy irodalmi szemelvényt olvastunk a gyerekekkel arról, milyen príma dolog is az, ha az ember nagy családban nő fel, és sok testvére van. Egyből élénk vita alakult ki az osztályban arról, mi is a jobb. Ha az ember egyke? Ha egy vagy több testvére van?

A diákok egymással sokszor ellentmondó véleményei alapján megint csak bebizonyosodott: lám, lám, az ember olyan anyagból van gyúrva, hogy neki semmi sem jó. Ha egyke, testvér után vágyik, ha apró húga van, segítőkész nővér után sóvárog, ha lókötő öcscse, bölcs bátyus után... Nekünk semmi sem jó. A szomszéd fűje mindig zöldebb.

Az egykék leginkább azon szomorkodtak, hogy sokat unatkoznak, hiányzik a rendszeres játszótárs. A barátok nem lehetnek mindig kéznél. „Örülj neki, hogy békén hagynak – mondta az, akinek tesója van. – Az hagyján, hogy meg kell felezni minden édességet, el kell tűrni a másikat a szobádban, de hogy még az anyu ölelésén is osztozni kelljen...”

Buzgón irigykedtek az egykék a testvérekre és viszont, aztán megkapták házi feladatul, hogy foglalják rövid fogalmazás formájában írásba mindazt, amit a témáról gondolnak. A leckékben aztán fehéren-feketén ott állt az örök érvényű igazság: az egyke önzőbb, míg a nagy családban felnövekvők toleránsabbak.

Önző egykéből nekem is van odahaza egy ötéves példányom. Amikor először pedzegetni kezdtem a kistestvértémát, mélyen elgondolkodott, majd határozottan kijelentette, köszöni szépen, nem kér belőle.

Aztán az egyik barátjának húga született. Amíg pólyában volt a pici, rendületlenül csodálta, s beismerte, tévedett. Egy ilyen baba aranyos, neki is kell – de ugye tarthatja a karjában? „Fiú legyen és szombatra!” – közölte igényeit. Csütörtökön. Amikor aztán a kicsi nyűgös lett, és sírni kezdett, olyan kijelentést tett az én lányom, hogy köpni, nyelni nem tudtam: „Mit nyavigol? Rögtön beleteszem a kukába!”

Ilyenkor a szülői feddés semmit sem használ. Elhallgat ugyan a gyerek, de véleménye csak nem változik. Ahogyan növöget a kislány, és rástartol a nagyok játékaira, fokozatosan kiutálják szegényt a gyerekszobából. „Vigyétek el, állandóan láb alatt van” – panaszkodik sztereóban a tesó és a lányom. Enikő hát hamarosan tisztán látta, neki pajtás kell, nem újabb családtag. „Legyen a Julcsi a testvérem, jó?” – ajánlotta figyelmembe a kissé bizarr lehetőséget. A szomszéd kislány egy évvel idősebb, s kicsi koruktól kebelbarátnők. Sok időt töltenek együtt. Bár Julcsinak van nővére, érthető, hogy inkább a vele egykorúak társaságát keresi, hát sülve-főve együtt van Enikővel. Lányom így sosem érzi magát egyedül, mert számos barátja mellett van egy fix játszótársa is, akivel bármit szívesen megoszt. Ha elunták magukat nálunk, mennek a szomszédba, aztán vissza. Ott esznek, ahol megéheztek, volt, hogy kora este együtt is fürödtek. Most épp egy pizsamabuli lehetőségét fontolgatják.

Vasárnap házon kívül pedig kerek tizenkét órára kétgyermekes családanya lettem: először vittük magunkkal Julcsit kirándulni. Korábban a nagyszülőknél, keresztszülőknél már számtalanszor járt velünk, de az csak egy-két utcával volt távolabb. Ezúttal viszont a fővárosi állatkertbe mentünk. Édesanyja használati utasítása „örökbeadott” gyermekéhez így szólt: ha nem fogadna szót, nyugodtan vágjunk a fenekére.

Nos, egyáltalán nem kellett senkinek sem a popsiját paskolni, példásan viselkedett a két kis boszi. Párommal kimondottan élveztük ezt az újfajta szülői szerepet. Könnyű dolgunk volt, hiszen a másikat csak kölcsönkaptuk, este visszaadtuk.

Enikő viszont legújabban megint rácuppant a kistestvértémára. „Gólya, gólya, vaslapát, hozzál nekünk kisbabát!” – skandálta az állatkerti gólyának. Aztán hozzátette: „Hatéves legyen és lány, mint Julcsi!”

Na, kedves gólya, Afrikában a hosszú tél alatt lesz miről gondolkodnod, ha mindezt teljesíteni akarod...