Georges Meliés, a hallgatag múzsa megálmodója

Kezdetben csak egyszerű képet sikerült rögzíteni Louis Mandé Daguerre találmányának köszönhetően, de hamarosan elérkezett az idő olyan állóképsorozat vetítésére is, amelyek a mozgás különböző fázisait adták vissza, ezzel a mozgás illúzióját keltették a nézőben. Thomas Alva Edison, a Menlo parki varázsló nevéhez fűződik mindkét eljárás kidolgozása: a hangrögzítést fonográffal oldotta meg, és ugyancsak ő alkotta meg az első filmkamerát is. Csakhogy az általa készített filmeket egy kukucskálón keresztül csupán egyetlen néző követhette, ugyanis minden idők egyik legnagyobb zsenijének nem sikerült megoldania a kép kivetítését. Ekkor bukkant fel Franciaországban az a testvérpáros, aki feltette az i betűre a pontot. Edison készülékét továbbfejlesztve és átlátszó, kivetíthető filmszalagot alkalmazva dolgozta ki 1895-ben Louis és Auguste Lumiére saját filmezési eljárását.

Élelmes üzletemberként jól tudták, hogy elsősorban a szakemberekkel kell elfogadtatniuk találmányukat. A Munkaidő vége című, első kétperces, a Lumiére gyár kapuján békésen kiballagó munkásokat ábrázoló filmjüket 1895. március 22-én mutatták be Párizsban a Nemzeti Ipart Támogató Társaság tagjai számára. A rövid képsor olyan mély benyomást tett a jelenlévőkre, hogy lelkesen azt nyilatkozták róla: egyedülálló módon ez a találmány már megszületésekor csaknem tökéletesnek mondható. Ennél sokkal fontosabb, hogy a vetítésen jelen volt Jules Carpentier, korának híres mérnöke, a Francia Tudományos Akadémia tagja, aki a látványtól lenyűgözve, viszont a vetített kép hiányosságait pontosan érzékelve helyben segítséget ajánlott fel a testvérpárnak. A bemutatón – minden lelkesedés dacára – még egyértelműen kiütköztek a kezdetleges felvételtechnika legfőbb hibái. Nagyrészt Carpentiernek köszönhető, hogy a tudománytörténeti nevezetességűvé vált, 1895. december 28-án megvalósult párizsi, Kapucinusok útján fekvő Grand kávéházi filmes ősbemutató igazi világszenzációként hatott. A képek a nézőket teljesen megbabonázták. A vonat érkezése a pályaudvarra című alkotás vetítése közben a feléjük robogó mozdony elől többen az utcára menekültek, amikor egy törzs nélküli fej jelent meg a vásznon, néhányan el is ájultak. Ezen a vetítésen szerepelt a mai nézők számára is oly ismerős Megöntözött öntöző, amelyben egy kisfiú lép a locsolócsőre, elzárva a víz útját. Miközben a kertész csodálkozva néz a cső végébe, a kisfiú továbbmegy, ennek következtében a vízsugár a kertész arcába spriccel.

A technikatörténet egyik legjelesebb napja biztosan nem véletlenül egyben az új művészi ág megszületésének a napjává is vált. A nevezetes vetítésen ugyanis jelen volt egy bűvész-mutatványos, aki tízezer frankot ajánlott fel a testvérpárnak a készülékükért. A cilinderes, pödrött bajszú úr, Georges Meliés ugyanis meg volt győződve róla, hogy a színház hatását messze felülmúló művészet alakulhat ki a feltalálók által csak vásári látványosságnak tartott új eszközből. Élményét emlékirataiban ekképp rögzíti: „A mutatványtól tátva maradt a szánk, megrendítve az ámulattól és a leírhatatlan meglepetéstől.” A jól szituált gyáros fiúk túlzottnak érezték az idegen lelkesedését, ugyanígy bőkezű ajánlatát, amit nem is fogadtak el, mivel nem tudtak másként megszabadulni tőle, megmutatták neki a kamerát belülről, sőt megengedték, hogy rajzokat készíthessen róla. Alig néhány hónap múltán megszülettek a filmművészet első alkotásai. Ehhez Meliés művészi ambícióin kívül a rá jellemző egyedülálló műszaki érzékre és némi szerencsére is szükség volt, aminek eredményeként kidolgozta a hagyományos filmezésnél ismert valamennyi kifejezőeszközt (a filmvágás szabályait, megvalósítja a képáttűnést, átúsztatást, képek egymásra másolását, trükköket stb.)

Mint oly sok esetben, az első filmes fogásra véletlenül jött rá: az egyik felvétel közben a kamerája leállt. Néhány percig bütykölte, majd újraindította. Az előhívott filmen meglepetéssel tapasztalta, hogy az egyik kocsi áttűnik a másikba, az előző gyalogosokat mások váltották fel. Azonnal kapcsolt: ezen a módon kifejezheti az idő múlását. Ekkor tudatos kísérletezésbe kezdett, aminek eredménye a ma is legismertebb filmvágási eljárások kidolgozása volt.

De ki is volt ez a különös néző, aki már első filmes élménye idején felismerte az új eszközben rejlő lehetőségeket?

Gazdag család gyermekeként látta meg a napvilágot 1861. december 8-án. Édesapja cipőgyáros volt, így Georges-nak biztosított volt a jövője. Csakhogy már fiatal korában kiütköztek bohém hajlamai, sokkal jobban érdekelte őt a festészet, színház és a bűvészmesterség. Ennek ellenére a líceum elvégzését és a katonai szolgálatot letöltve a családi vállalkozás alkalmazottja lesz. Csakhogy 1884-ben angliai tartózkodása alkalmával teljesen az illuzionisták hatása alá kerül. 1885-ben megházasodik, de ekkora már kiderül, hogy a saját útját kívánja járni: a következő évben kiveszi vagyonrészét a családi gyárból, bűvészek és illuzionisták számára kezd gyártani különféle kellékeket. Természetesen ő maga is egyre inkább hódol ennek a tevékenységnek. Polgári mércével mérve komolytalan ember válik belőle. A bajt még azzal is tetézi, hogy 1888-ban megvásárolja magának a modern mágia megalapítója, Robert Houdini színházát is, amelyben saját maga is fellép. Trükkjeihez különféle vetítettképes megoldásokat is alkalmaz, közöttük a korabeli divatos laterna magicát. ĺgy aztán teljesen felkészülten éri őt Lumiérék bemutatója. Ennek köszönhető, hogy a kezdetektől fogva lázas munkába foghat, amelynek eredménye az általa elkészített, egyedülálló mennyiségű kisfilm: szűk két évtized alatt 549 filmet forgatott, amelyek közül a legnevezetesebb és ma is legismertebb a Verne Gyula regényéből készült Utazás a Holdra. Mivel kortársaival ellentétben nemcsak filmdokumentumokat forgatott, hanem kitalált történet alapján mai értelemben vett játékfilmeket is, személyében tisztelhetjük az első forgatókönyvírót, vágót és filmrendezőt is.

Pontosan tudta, hogy a film sokkal több vásári mutatványnál, hathat az emberek érzelmeire és gondolatvilágára, ezért az új eszköz mozgósító erejét is felhasználta. Elképesztő tempóban dolgozott: Georges Sadoul, az első francia filmkritikus összesen 1539 alkotását vette számba. Teljesítményéből mit sem von le, hogy a korabeli viszonyoknak megfelelően a legtöbb film időtartama nem haladta meg a tizenöt percet. Az első világháború kitörése felett érzett csalódottságában valamennyi fellelhető alkotását elégette, tiltakozva az emberi barbarizmus ellen. Romain Rolland mellett ő volt az egyetlen francia értelmiségi, aki a kezdetektől fogva élesen szembehelyezkedett a háborúval. Az utókor nagy szerencséjére már ez idő tájt is a legnépszerűbb alkotásokról több másolat készült, így bár csak töredék maradt fenn életművéből, de mintegy tucatnyi – összesen tizennégy – napjainkban is hozzáférhető filmje aránylag hű képet ad a hőskor hangulatából, Meliés műszaki és művészi zsenijéből.

A szakemberek számára a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy a jövőt csakis az eredeti filmhang jelentheti, ennek megfelelően lázas igyekezettel dolgoztak a némafilm hangossá tételén. Igyekezetüket csupán egy emberöltő múltán koronázta siker. Ez egyben egy új korszak eljövetelét is jelentette, amely nem volt mentes a megrázkódtatásoktól és a személyi tragédiáktól. Görög tragédiákba illő történet, hogy ennek a műszaki újításnak lett az áldozata a filmművészet atyja, Georges Meliés is, aki szentül hitte, hogy a képi ábrázolásnak árt a hozzá társított hang. Filmes vállalkozása tönkrement, ősz fejjel az utcára került, a húszas évek végén a párizsi Montparnasse pályaudvar játékárusaként ismerték fel egykori kollégái az elszegényedett, hajléktalan rendezőt. Sikerült az öregek otthonában elhelyezniük, itt tengette végső napjait az egyetemes filmművészet megalapítója. Hetven évvel ezelőtt, 1938. január 21-én távozott az élők sorából a világ első filmművésze, akiről sajnálatos módon ma már csak a beavatottak tudnak.