Fűre lépni szabad az ellentétek városában

A híres norvég szobrász, Vigeland Dühöngő kisfiúja Éveket tölthetsz itt, és egyszer sem löknek meg az utcán. S ha elfelejted kezelni a metrójegyedet, a mozgólépcső alján várakozó ellenőr megteszi helyetted, majd jó utat kíván. És fűre lépni szabad! Meg heverészni rajta, gyerekekkel vagy ebekkel hancúrozni, akár a király kertjében is. A palota nincs körbekerítve, Harald király alattvalói nyugodtan piknikezhetnek hatalmas parkjában. Oslóban jó lenni.

Az eső ébreszt álmomból. Na végre – gondolom, nem ideillően. Itt ugyanis a „na végre” a napsütésnek szól. Csakhogy abból eddig jutott bőven, Norvégia nem a tipikus arcát mutatta. Huszonnyolc fok és verőfény. Élesek a kontúrok, sehol a hőségre jellemző pára, mintha a melegben is jelen lenne a kristálytiszta hideg. Az Oslo-fjord mélykékje sem olyan, mint a déli tengereké, itt téli ezüstöt kevert bele a természet.

Eső fürdette utcákra ébredt a város? Elő a kapucnis vízhatlant! De csak én gondolom így. A szomszéd rövidgatyában autót mos. Ő tudja, hogy nem hiába. Hamarosan előbújik a nap. Az oslóiak minden percét élvezik a jó időnek. Nyáron a legtöbb hivatalban rövidebb a munkaidő, három óra körül hazamehet mindenki, aztán ki a szabadba, hogy beszerezhesse az egész évre elegendő optimizmust és D-vitamint.

Péntek van, a kéttornyú, bordótéglás városházán – amely a Béke Nobel-díj ünnepségekről ismert – több a turista, mint a tisztviselő. Már délben hazaszállingózott az, aki tehette. De a városfejlesztéssel foglalkozó főbiztos, Ann Kathrine S. Tornas még marad, hogy interjút adjon. A titkárnője jön elém, de a kávét Tornas asszony maga hozza be tálcán. Itt ez a természetes.

„Különleges fekvésű a mi városunk – mondja. – A tengerpartra csak kisétálunk, a hegyekbe villamos visz. Egyszerre élünk nagyvárosban és a természetben. Télen, munka után az ember fogja a síléceit és húsz perc múlva a lesikló- vagy sífutópályákon van – néhány este is használható, meg van világítva –, mozog egy kicsit, megpihen az erdei kávézókban, aztán hazavillamosozik, átöltözik, és este színházba megy vagy moziba. Nyáron itt a víz, jó néhány oslóinak van kis hajója, vitorlása – a város most bővíti a kikötőhelyeket – vagy faháza valamelyik szigeten. Mi szeptember végéig fürdünk a tengerben.”

Mi nem! Legalábbis az ottani tizenhat-tizennyolc fokosban.

Ahhoz persze, hogy valaki a természet és a város adta lehetőségeket kihasználja, pénz is kell. De Oslo gazdag. S bár lakói panaszkodnak a magas árakra, minőségi életet élnek. A hatvanas évek legvégén felfedezett hatalmas tengeri olajmezők megváltoztatták Norvégiát és fővárosát is. Ma legtöbben az üzleti életben és a szolgáltatásban dolgoznak. A kikötőnegyed egykori hajógyáraiban éttermek, szórakozóhelyek, boltok nyíltak, vagy helyükön acél üvegépületek magasodnak.

Készek a városrendezési tervek a tengerpart további rekonstrukciójára, a most még elhagyatottan álló gyárak átalakítására vagy lebontására. „Az új beruházásoknál az egyik legfontosabb szempont a környezetvédelem – mondja a főbiztos. – A lakások fűtésére környezetbarát megoldásokat keresünk, például a szemétégetők hőjét használjuk. A parti negyed felújításánál a város támogatja, ha bontott anyagokat használnak fel az építők. A parkolóhálózat kialakításával pedig arra ösztönözzük az oslóiakat, hogy tegyék le az autóikat és használják a tömegközlekedést.”

A busz, a villamos és a metró másodpercre pontos. Minden megállóban ott a menetrend, és a következő járat akkor jön, amikor jönnie kell. A helyi vicc szerint az, aki nem kapaszkodik a párizsi vagy a londoni metrón, biztosan norvég, és biztosan fenékre ül, amikor a metró nagy svunggal elindul és ránt egyet az utasokon. Itt nem ránt. Temperamentumosabb oslóiak szerint azért, mert lassú. Én élvezem, hogy nem kell vállból kiszakadni a fogódzkodón lógva.

A XXI. századi irodai pihenőszék A közlekedésben egyetlen dolog teszi próbára az idegent, az, hogy megértse, milyen megállót konferál be a vezető. Nekem minden megálló ugyanúgy hangzik, gondolom azért, mert nem beszélem a nyelvet. De norvég ismerősöm biztosít arról, hogy ők sem értik, mert a villamosvezetők többsége külföldi bevándorló, sajátos akcentussal.

A város lakosainak közel hatvan százaléka nem itt született, a többség Norvégia más részeiről telepedett át, elsősorban északról. A múlt században megkétszereződött a népesség, ma közel 500 ezren lakják a fővárost. A városba vándorlók 17 százaléka külföldi, sokan jöttek Nyugat-Európából, Dániából, Németországból, Svédországból, Hollandiából – a jó üzlet vagy jó állás reményében –, és megérkezett a harmadik világ is, elsősorban pakisztániak, indiaiak és dél-amerikaiak.

„Ez az ellentétek városa” – mondja Onar Aanestad, a Norvég Kereskedelmi Kamara munkatársa. Én nem érzékelem, mert ugyanolyan kellemes a légkör mindenütt. Hogy bizonyítsa állítását, a hosszúlábú fiatalember végigvágtat velem a fél városon. Neki könnyű, rajta nincs magas sarkú.

Előbb egy kis Grünerlokka, kóstoló a jól nevelt művésznegyedből, ahol bohém hangulatot csak a kávézók, kocsmák, vendéglők kínálnak. Az egyikben, a csillogó acélcsövek és absztrakt festmények világában összefutunk Ina Nikoliccsal, a fiatal divattervezővel: „Nem elég a galéria, nincs mozi, kis színház ezen a környéken, épp ott kevés a művészet, ahol televíziósok, színészek, belsőépítészek, képzőművészek laknak” – mondja. Egy évtizede még „szakadtabbak” voltak a házak, tele fiatallal, diákkal, de a felújított, átalakított lakások bérét ők már nem tudják megfizetni.

Ellentétek? Ina szerint elég végigsétálni a negyed egyik főutcáján, és a szép parkok, kellemes házak után barátságtalanabb környékre jutunk. Ugyanaz az utca, de ott, ahol már olcsó sört mérnek a kocsmák, megjelennek az alkoholisták, a narkósok. Velük a központi pályaudvar környékén is találkozhatom. Az elveszettek csöndes bambaságban támasztják a bódébüfé oldalát.

Onar a pataknyi Akers-folyóhoz irányít. A parton a fű, fűzfák és bokrok romantikája. A víz régebben olyan szennyezett volt, hogy minden kipusztult belőle, ma hallal teli. A folyó menti ipari üzemek már bezártak vagy kiköltöztek a városból. Az egyik, gigantikus malomépület diákszálló lett, olcsó bérű lakásokkal. Kicsit távolabb, a csarnoknyi téglaépületből szaxofon dallama szűrődik ki. Valaki gyakorol az esti fellépésre.

Néhány évtizede a folyótól keletre húzódott a munkásnegyed. Oslo bérházainak többségében közös volt a vécé és a mosóhelyiség, csak itt nem a folyosó végére jártak a lakók, hanem a padlástérbe. Ma már alig akad olyan lakás, amelyik nem összkomfortos. A város hitelekkel és szakértelemmel támogatja a háztulajdonosokat a felújításban.

A királyi palotaA szerző felvételeiA Gronland-negyedben Onar megmutatja kedvenc pakisztáni zöldségesét – itt sokkal ízletesebb minden –, és elvisz a „Grabeinhez”, a negyvenes évekbeli vöröstéglás házakhoz. „Ahogy fejlődött a gyáripar, egyre több munkásra volt szükség, azoknak meg lakni kellett valahol – mondja. – És akkor egy üzletember, akinek a csúfneve szürkelábú, azaz Grabein volt, kitalálta, hogy kevés pénzből bérházakat épít, még be sem vakolta az épületeket. Egy lakásban több család szűkösködött. Nemrégiben össze akartunk állítani egy kiadványt a környék átalakulásáról, s amikor azt a címet találtuk ki, hogy Grabein, az egyik munkatársnőnk elsápadt: azt nem lehet! Ő ugyanis ott nőtt fel, számára ez a név a nyomor szinonimája.” Azoknak azonban, akik ma laknak a házakban, semmi bajuk vele, hiszen akár luxuslakásokat is lehet bérelni itt. Minden épület megújult, s a lakások ára a háromszorosára nőtt.

Vissza a belvárosba, az ebéd egy lazacos szendvics citromkarikával és friss kaporral. Leülök a Nemzeti Színház parkjában, egy óriásplakát Ibsen-fesztivált hirdet. Mi mást? A szendvics feldolgozásába besegít egy kövér sirály. Úgy koldul, mint nálunk a verebek.

A központból két busz megy nyugati irányba, az egyik a múltba, a másik a jövőbe. A múzeumok félszigetén Európa legnagyobb szabadtéri skanzenje, lovakkal, kecskékkel, népviseletbe öltözött lepénysütő lányokkal, és persze az ország minden tájáról ideszállított fa parasztházakkal. Ilyen egy skanzen máshol is. De itt felépítettek egy régi városrészt is gyarmatárubolttal, patikával, a harmincas évekbeli kocsmával, háromemeletes bérházzal. A városiasodás fontos fordulópont Norvégia történetében. Ma a lakosság közel 75 százaléka városlakó.

A jövőbe kerékpárút is vezet. Végig az Oslo-fjord partján, a vitorláskikötők mellett a régi reptér irányába. Az egykori kifutópályák helyére ma a legnagyobb norvég telekommunikációs társaság, a Telenor ultramodern irodaháza épült. Mellette zsúfolt a bicikliparkoló.

Hatezer alkalmazott 5200 íróasztalon osztozik. De senki sincs lesen, mint egy újonnan érkezett a teli étteremben. Van, aki a tárgyalótermek egyikében értekezik, a kertben, a fogadóhelyiségben találkozik ügyfelével vagy a kávézóban dolgozik a laptopján. Nem kell csatlakozó után kiáltania, a házban felszerelt antennarendszer segítségével minden egyes hordozható komputer kapcsolatba léphet a központi rendszerrel. „Stabil” telefon csak az ügyfélszolgálaton szól, egyébként mindenki mobilon érhető el. Senkinek sincs saját irodája, kisebb-nagyobb nyitott terekben dolgoznak. De ezeken belül üvegfallal körülkerített helyiségekbe lehet visszavonulni vagy eltűnni a félgömb fotelek egyikében, melyek kizárják a külső zajt. Egyébként ahhoz képest, hogy 20-40 ember is dolgozik ugyanabban a térben, meglepően csendes minden. „Az építéskor hangelnyelő anyagokat használtak, de mi is tekintettel vagyunk egymásra, ha mondjuk valaki telefonál, az visszavonul” – mondja Carina Lindgren, a sajtóosztály munkatársa.

Négy különböző étterem között válogathatnak az itt dolgozók, a napi menü az interneten olvasható. Minden épületszárnyban van teázó vagy kávézó, de munkaidőben nem sokan időznek itt. A főnök mindent és mindenkit lát. „Megvan a magánszféránk is, íróasztal helyett saját kis szekrényünk, a személyes dolgainknak. Nem érezzük azt, hogy állandóan szem előtt vagyunk – mondja Carina. – Az itt dolgozók döntő többsége elégedett.”

Miért kételkednék ebben, különösen a szép számú hangulatjavító szolgáltatást látva? Van edzőterem, a recepciópultnál a dolgozók leadhatják a tisztítóba szánt ruháikat, megrendelhetik az autójuk lemosását, színház- és mozijegyeket kérhetnek... Ne érezze senki annak hátrányát, hogy messze van a város. Carina beavat abba is, hogy most rendezik a tengerpartot, jövőre talán már a strandról is kapcsolatba tudnak lépni a központi aggyal. De aztán gyorsan hozzáteszi: csak viccelt.

Expresszbusz szállít vissza a jelenbe. Esteledik, irány az egykori kikötőnegyed, a 21. század-kompatibilis Aker Brygge. A parton mutatványosok, alkalmi árusok. Az oslóiak a vendéglők teraszán vagy a rakpart hajópadlóval burkolt lépcsőin üldögélnek. Az egyik zenehajóról Bob Marley szól. Jó, de nekem Jan Garbarek, a világhírű norvég dzsessz szaxofonos is szólhatna. A nap persze a reggae-muzsikára is lemegy szépen, narancsfénnyel vonva be a város középkori erődjét a szemközti parton. Minket meg körbevesz a modern kor acélkékje.