František Jehlička: szlovák hazafi vagy Budapest ügynöke?

Csehszlovákia felbomlasztása ügyében a magyar vezetés a Hlinka-féle Szlovák Néppárt magyarbarát frakciójára – Vojtech Tukára és a hasonlóan gondolkodókra – számított. Ezenfelül abban bízott, hogy a Monarchiában szocializálódott szlovák papság királypárti és magyarbarát irányba fogja befolyásolni a népet, és a szlovákság a Csehszlovák Köztársaság helyett végül a Magyar Királyságot fogja választani. A magyar elképzelések ennek értelmében bizonyos szlovák körök megnyerését célozták. 

A revíziós eszme partnere 

A revízióra törekvő magyar politikusok kitűnő partnerre találtak František Jehličkában (1879– 1939). Jehlička a szlovák, illetve a csehszlovák történelem bonyolult, ellentmondásos alakja, aki e nehéz történelmi időszakban többször is válaszút elé került. 1879-ben Jókúton (Kúty) született, tanítócsaládban. A teológiát Bécsben végezte el. Már 1905-ben, 26 évesen a teológia doktora lett; a kimagasló képességű fiatalember előmeneteléért egy briliánsokkal ékesített gyűrűt kapott Ferenc József császártól. A fiatal pap előtt fényes egyházi karrier lehetősége állt. A modori tanítóképzőben lett hittanprofesszor, 1904 és 1907 között Pozsonyban a papi hivatást gyakorolta és a Katolikus Újság (Katolické noviny) társszerkesztője volt. A Szlovák Néppárt alapítói közé tartozott, 1906-ban Bazin képviselőjévé választották a magyar országgyűlésben. A politikai támadások miatt, melyek a magyar kormány részéről érték, Jehlička 1907-ben lemondott képviselői mandátumáról és Budapestre költözött. A szlovák politika nagy reménysége így dezertált a politikai életből. Valószínűleg egyházi elöljárói nyomására döntött így, mivel ellenkező esetben egyházi pályafutása is derékba tört volna. 1915-ben a budapesti teológiai kar professzora lett, a szlovák származású Csernoch János hercegprímás támogatásával. 1918 októberében kapcsolódott be ismét a politikai életbe. Ekkorra Jehlička eltávolodott közelmúltbeli magyar irányultságától, a szlovákok és a csehek közös állama mellett érvelt. Csehszlovákia megalakulása után nagy reményeket fűzött az új államalakulathoz. A pozsonyi Erzsébet Egyetem kormánybiztosává nevezték ki, majd 1919 márciusában a csehszlovák parlamentben lett képviselő. Kezdetben Andrej Hlinka legközelebbi munkatársai közé tartozott. Részt vett a néppárt megújításában, és a párt sajtóorgánumának, a Slováknak a megalapításában is segédkezett. 

Hlinkával a párizsi békekonferencián 

Jehlička és más szlovák értelmiségiek hamar kezdték kétségbe vonni a csehszlovák állam ideáját. Úgy látták, a szlovákok egyenrangúságával kapcsolatos elképzelések az új köztársaságban távolról sem valósulnak meg. Nem tudta és nem is akarta elfogadni a csehszlovák nemzet koncepcióját, amit Eduard Beneš hirdetett. Jehlička, csalódva reményeiben, csehellenes álláspontra helyezkedett, a szlovák autonómia szószólójává vált. E kérdésben maga mellé állította Andrej Hlinkát, az 1918 decemberében újjáalakult Szlovák Néppárt elnökét is. 

Az autonómiamozgalom a szlovák lakosság szélesebb, főleg katolikus rétegeinek a fennálló viszonyokkal való elégedetlenségére épült. A vallásos hagyományok mellőzése, az egyházi iskolák működésének korlátozása, a bürokrácia túlkapásai, az állami centralizmus, a gazdasági válság, a csehek tömeges érkezése Szlovákiába, valamint a szocialista eszmék terjedése mind-mind radikalizálta az autonómia híveit. Jehličkának nagyjából 1919 közepétől – azaz abban az időpontban, amikor Csehszlovákia határai még bizonytalanok voltak – már Szlovákia elszakítása, az új államalakulat szétverése állt a programja középpontjában. Megbízható források hiányában nem tudjuk, hogy saját kezdeményezésre lépett-e kapcsolatba a magyar irredentizmus képviselőivel, vagy a magyar kormány vette fel vele a kapcsolatot a szlovák néppárti delegáció titkos párizsi missziójának előkészítési szakaszában. Jehlička mindenesetre meggyőzte Andrej Hlinkát, hogy utazzanak ki a párizsi békekonferenciára, és adjanak át memorandumot a szlovákkérdésről a békedelegációknak, ezzel demonstrálva nemzeti különállásukat. Hlinka csak hosszas habozás után egyezett bele a javaslatba. 

Hlinka és Jehlička mellett Jozef Rudinský zsolnai teológiaprofeszszor, Štefan Mnoheľ katolikus pap, a Slovák szerkesztője, valamint a kereskedő Jozef Kubala alkotta a szlovák küldöttséget, mely előbb Varsóba, majd onnan hamis lengyel útlevelekkel Párizsba utazott. 1919. szeptember 19-én érkeztek meg a francia fővárosba, ahol egy kolostorban szálltak meg, mert ott nem kellett bejelentkezniük, így tartózkodási helyük egy időre titokban maradhatott a hatóságok előtt. A általuk megfogalmazott memorandum francia szövegének megalkotásában Jehlička játszotta a legfontosabb szerepet, a dokumentumot postai úton az amerikai, a francia, az angol, a lengyel és a jugoszláv delegációnak is eljuttatták. Hivatalosan nem tudták előterjeszteni, csak az újságírók között osztották szét, mivel a delegációk képviselői hivatalosan nem fogadták Hlinkáékat. A csehszlovák diplomácia még azt is elérte a francia hatóságoknál, hogy rövid úton kiutasítsák őket. 

A békéért Közép-Európában – A szlovákok memoranduma a békekonferenciához című dokumentum Csehszlovákia létének alapjait veszélyeztető megfogalmazásokat tartalmazott. Hangsúlyozta Csehszlovákia soknemzetiségű voltát, valamint a pittsburghi egyezmény teljes szövegét is belefoglalták a szerzők, és annak be nem tartását csalódásnak minősítették. „A szlovák autonómia megvalósulása helyett cseh uralom alá kerültünk. A magyar hegemóniát a cseh hegemónia váltotta fel. Csupán az igát cseréltük fel. A magyar iga helyett most cseh iga alá helyeztek bennünket, ami azért is nehezebb és keserűbb, mert azoktól kell elszenvednünk, akik magukat testvéreinknek nevezik.” A további részek a szlovákok politikai, gazdasági, kulturális, nyelvi, oktatásügyi és egyházi sérelmeit sorolják. A békekonferencia döntéshozóit arra kérték a megfogalmazók: kötelezzék Csehszlovákiát, hogy biztosítson autonómiát Szlovákia részére. A memorandumban leszögezték, hogy a két etnikum két különböző nemzetet alkot, a szlovákok nem tartják magukat sem cseheknek, sem csehszlovákoknak. Végezetül sürgették, hogy tartsanak népszavazást Szlovákia hovatartozásáról. Jehlička és Hlinka párizsi útja nem volt sikeres, annyit azonban elértek, hogy a nemzetközi közvélemény tudomást szerzett a szlovák nemzet létezéséről, valamint arról, hogy a „csehszlovákkérdésben” megosztottság tapasztalható. A memorandum végül mégis a békedelegáció asztalára került: 1920. január 25-én a magyar küldöttség hozzácsatolta a magyar békebeadvány 14-es, a szlovákkérdéssel foglalkozó fejezetéhez. 

A szlovák autonómia tézisei 

Jehlička széleskörű műveltségével, tehetségével és nyelvtudásával magasan Hlinka fölé emelkedett. Kétségtelen, hogy nemcsak a néppártban, hanem Csehszlovákia politikai életében is befolyásos politikussá válhatott volna. Ha későbbi elképzelései megvalósulnak, valószínűleg a magyarok is elismerték volna a munkáját: püspöki széket vagy magas politikai tisztséget kapott volna a visszaszerzett szlovák területeken. Jehlička pálfordulásában az is közrejátszott, hogy a csehekben a huszita tanok és a pogányság terjedésének elősegítőit látta. A szemében Csehszlovákia olyan államalakulattá vált, amely a bolsevizmus közép-európai terjedésének veszélyét hordozza. Egyre inkább Magyarországban látta azt az erőt, amely ezt meggátolhatja. A párizsi kaland után Hlinka viszszatért Csehszlovákiába, ahol egy időre börtönbe került. Jehlička viszont tudta, hogy nyomozás és megtorlás várna rá, így egy rövid bécsi megállót követően 1919. szeptember végén inkább Budapestre ment. Ott kapcsolatba lépett Bleyer Jakabbal, a nemzeti kisebbségekért felelős magyar miniszterrel, és Szlovákia Magyarországon belüli területi autonómiájáról kezdett vele tárgyalni. A magyar félnek átadott követeléseit két alapvető pontban foglalta össze: „1. A szlovákokat Felső-Magyarországon és az országban „szlovák” nemzet névvel illetik. 2. A szlovák nemzet autonómiát kap, ezenfelül minden többségi szlovákok lakta megyében az egységes magyar államban, a szlovák nyelv hivatalos nyelvként is bevezetésre kerül.” Jehličkát kinevezték a Nemzeti Kisebbségek Minisztériuma szlovák osztályának vezetőjévé, és megbízták a megújuló történelmi Magyarország keretein belüli szlovák autonómia hivatalos tervezetének kidolgozásával. 

Jehlička 1919 decemberében Budapesten létrehozta a Magyarbarát Tót Néppártot, megkezdte a Zahraničný Slovák című folyóirat kiadását, és rengeteg cikket írt a szlovákkérdésről magyar és külföldi lapokba. Pártjának az volt a célja, hogy a jövőre nézve területi autonómiát eszközöljön ki a magyar kormánytól, s hogy a megszállt területek szlovákságát ennek fejében megnyerje a Magyarországhoz tartozás gondolatának. 

A Nemzeti Kisebbségek Minisztériuma Tót Főosztálya a szlovák autonómiatörekvés támogatása révén ekkor békés módszerekkel szándékozott elérni a célját, azaz a területi revíziót. Jehlička 1920. január 9-én szlovák autonómiatervezetet nyújtott be a magyar minisztertanácsnak. A tervezet széles körű önkormányzatot és autonómiát ígért Szlovákiának egyebek mellett a közoktatás, a vallás, a népjólét, a közigazgatás területén. A magyar küldöttség 1920. január elején utazott el a párizsi békekonferenciára. Jehlička a szlovákok képviselőjeként igyekezett támogatni a delegáció álláspontját, ezért Viktor Dvorčákkal együtt meglátogatta Apponyi Albert grófot, a magyar küldöttség vezetőjét. Átadta neki Szlovákia Magyarországon belüli autonómiájának tervezetét, Apponyi pedig megígérte, hogy azt a legmagasabb helyeken adja át Párizsban. 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"215924","attributes":{"alt":"","author":"Képarchívum","class":"media-image","height":"374","title":"Andrej Hlinka, a Szlovák Néppárt vezére","typeof":"foaf:Image","width":"270"}}]]
„Jehlička és Hlinka a tótok között nagy befolyással bírnak” 

Jehlička ezután Lengyelországba utazott, ahol részt vett egy lengyel–magyar közös katonai fellépés előkészítésében, amely a Felvidék visszaszerzésére irányult. Lengyelországból Csernoch hercegprímás közvetítésével tárgyalt a magyar kormánnyal a szlovák autonómiáról. „Mi minden eshetőségre követeljük azt, hogy a csehek kiűzése után a tót parlament döntsön a tótok sorsáról. (Népszavazást nem akarunk, mert a tapasztalat megmutatta, hogy ez a legborzasztóbb csapás azon területre nézve, amelyen az történik.) Ezt nemrég Budapestre is megüzentük. Ha a magyarok bebiztosítják és aláírják azt az autonómiát, melynek tervezetét jelen soraimmal egyidejűleg Budapestre küldöm, mi viszont bebiztosítjuk azt, hogy Hlinka az egész tót parlamenttel együtt a Magyarországgal kapcsolatos autonómia mellett fog dönteni. Azért hatni kellene Horthy kormányzó úrra és a magyar kormányra, hogy feltételeinket fogadják el és nekünk arról aláírásokkal és pecsétekkel ellátott hivatalos okmányokat küldjenek. Így valószínűleg sikerülni fog az összes lengyel irányokat a magyar– tót megoldás részére megnyerni és bizonyos, hogy enélkül lehetetlen lesz lengyel segítséget kapni.” Csernoch a levelet továbbította Teleki Pál magyar külügyminiszterhez. Ebben saját véleményét is kifejtette, mely szerint minden eszközt igénybe kell venni a „felső magyarországi” területek visszaszerzésére, továbbá azt írta: „Azért minden megnyerhető elemnek támogatását biztosítanunk kell. Márpedig Jehlička és Hlinka a tótok között nagy befolyással bírnak. Ha maga a tót nép hajlandó is olcsóbb föltételek mellett Magyarországhoz visszajönni, a vezérek befolyását nem szabad kevésre becsülni, s esetleg egy merész elhatározással az ügy sikerét veszélyeztetni. A tótok között igen sokan vannak, akik valóságos tót autonómia nélkül nem hajlandók a magyar megoldást elfogadni. Az autonómia hangoztatása a legszélesebb fegyver a csehek ellen. Ez a fegyver úgy hatásos, ha rá tudnak mutatni, hogy magyar részről az autonómiát beígérték. Másrészről a lengyeleknél és a szövetséges hatalmaknál is a tótok autonómiája az a jelszó, amellyel a cseh–tót megoldás lehetetlenségét lehet megvilágítani. Nézetem szerint nem vétünk Magyarország érdekei ellen, ha a tényleg tót többségű terület részére az autonómiát legszélesebb hatáskörrel megígérjük, amennyiben az az államegységgel összefér.” Csernoch leveléből összefoglaló képet kapunk a korabeli magyar elképzelésekről: a főpap abban reménykedett, hogy Jehlička párbeszédet és kapcsolatot hozhat létre Hlinkáékkal, ami azonban nem valósult meg. 

Ha jön a magyar hadsereg… 

Jehlička 1920-ban a varsói egyetem teológia tanszékén vállalt állást, egy ideig innen szervezte mozgalmát, és a lengyelekkel is tárgyalásokat folytatott a lehetséges lengyel–szlovák unióról. Csehszlovákiával Lengyelország lényegében megalakulása óta vitázott a tescheni térségről, valamint Árva és a Szepesség területén is voltak követelései. Így összekapcsolódtak Magyarország és Lengyelország külpolitikai érdekei. Egy katonai akció terve is felmerült a magyar és a lengyel kormány részéről a Felvidék visszaszerzésére: magyar katonai támadás esetén Lengyelországból szlovák–magyar légiók érkeznének Szlovákiába, melyek 1919 óta titokban szerveződtek Lengyelországban, és létszámuk megközelítette az 500 főt. 

Ha a magyar csapatok győzelmet aratnának, Jehlička kidolgozott egy memorandumot, hogyan kellene átvenni a hatalmat Szlovákiában, illetve mi a feladata a Szlovák Nemzeti Tanácsnak. A terveket Jehlička 1920. július 17én futárral juttatta el Hlinkának: „1. Miután Szlovákiát elfoglalja a magyar hadsereg, a Szlovák Nemzeti Tanács átveszi a hatalmat. 2. Egy hónap alatt kiírásra kerülnek a szlovák nemzetgyűlési választások. 3. A megválasztott nemzetgyűlés meghatározza a szlovák nemzet jövőjét, hogy mely államhoz kíván csatlakozni, Magyarországhoz-e vagy Lengyelországhoz, vagy önálló kíván-e maradni. 4. Magyarország garanciát kap, hogy a tisztán magyarlakta területek visszakerülnek Magyarországhoz 5. A hivatalnokok kinevezési jogát a Szlovák Nemzeti Tanács fenntartotta magának. 6. Politikai, katonai és közigazgatási ügyekben a legfőbb fórum a Szlovák Nemzeti Tanács. 7. Ha a nemzetgyűlés úgy dönt, hogy Szlovákia Magyarországhoz csatlakozik, ragaszkodik a Magyarországon belüli autonómiához a mellékelt autonómiatervezet alapján.” Jehlička a Vörös Hadsereg varsói veresége, 1920. augusztus 25. után ismét tárgyalásokba kezdett a magyarokkal, belátva, hogy a lengyelek Szlovákiát Magyarország érdekszférájának tekintik. Jehlička a magyar vezetést arról próbálta meggyőzni, hogy Szlovákiában a nyílt magyarbarát propaganda nem hozza meg az eredményt, ezért hosszabb távú propagandát javasolt folytatni Csehszlovákia ellen. 

Ebben az időszakban František Unger szlovák politikus, író volt Jehlička közeli munkatársa. 1921. május 25-én Unger a Szlovák Nemzeti Tanács nevében Lengyelországban kikiáltotta az önálló Szlovák Köztársaságot; Jehličkát államelnöknek, magát külügyminiszternek nevezte ki. Törekvéseiket négy pontban fogalmazta meg. 1. Szlovákia kikiáltja önállóságát és bejelenti a csehektől való elszakadását. 2. A cseh közigazgatást úgy kell kezelni, mint megszállót és jogtalant. 3. Amíg a szlovák parlament nem ül össze ideiglenesen, az államhatalmat az Ideiglenes Szlovák Nemzeti Tanács gyakorolja. 4. A kormányt a Szlovák Nemzeti Tanács nevezi ki. 

Magyarország hajlandó volt pénzügyi támogatást adni a szlovák propagandához, de nem ismerte el az Unger által létrehozott kormányt. Unger és Jehlička 1922ben Olaszországba utazott, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács nevében memorandumot adjon át a genovai konferenciának. Ebben azt írták, hogy a szlovákokat erőszakosan, népszavazás nélkül csatolták Csehszlovákiához; a szlovák nép tényleges akaratát Dvorčák 1918. december 11-én Kassán kikiáltott Szlovák Népköztársasága, illetve az általuk kikiáltott önálló Szlovák Köztársaság fejezi ki. Az európai béke érdekében a memorandum a „két nemzet sikertelen politikai uniójának” megszüntetését kérte, valamint a szlovák önállóság biztosítását és elismerését. Jehlička és Unger Rómában meglátogatta az olasz külügyminisztériumot, a Vatikánt és a legfontosabb olasz politikai pártok titkárságát. A memorandum Benito Mussolinihez és a pápához is eljutott. 

Az ezeréves együttélés hatása 

Varsóba visszatérve Jehlička továbbra is a magyar orientáció híve maradt. A rendszeres magyar támogatás fejében hajlandó volt feladni állását a varsói egyetemi tanszéken, és mindent megtett azért, hogy „a Felvidék megfelelő autonómiával újra Magyarországhoz csatlakozzon”. Jehlička 1923-ban agitációs útra indult az USA-ba, melyhez a magyar külügyminisztérium nyújtott neki támogatást. Amerikában elsősorban a szlovák katolikus papságot, valamint az ottani szlovákok által olvasott sajtót akarta megnyerni az eszméinek. 1926-tól tevékenységének központját Bécsbe helyezte át. 

1933 júliusában Jehlička Viktor Dvorčákkal Genfben ismét Szlovák Nemzeti Tanácsot alakított. Azonnal egy memorandumot adtak át a Népszövetség főtitkárságának, melyben földrajzi, gazdasági és történelmi szempontokat fölsorakoztatva követelték Szlovákia visszacsatolását Magyarországhoz. A memorandum és az ebben az évben megjelent A revízió és a szlovákok című munkája lényegében ugyanazokat az érveket vonultatta fel. Cáfolta a szlovák és a cseh nép azonosságát. A nyelvrokonság tényét nem tagadta, de véleménye szerint a szlovákság az ezeréves együttélés hatásaként kulturális és vérrokonsági kapcsolatba került a magyarsággal, így ahhoz sokkal közelebb áll. 

1933 végén Jehlička Bethlen Istvánnal Nagy-Britanniába utazott. Biztosítékot szeretett volna kérni a korábbi miniszterelnöktől, hogyha a Felvidéket visszacsatolják, a magyar kormányzat nem fog ismét asszimiláló politikát folytatni. Bethlen, akinek a Gömböskabinet idejében már nem volt akkora befolyása, hogy egy ilyen kérdésben ígéretet tegyen, csak annyit válaszolt: véleménye szerint Magyarország tiszteletben fogja tartani a szlovákok nyelvét és kultúráját. 

Jehlička a harmincas években az emigráns Szlovák Nemzeti Tanács nevében előadásokat tartott Európaszerte. Utazásai miatt kevesebbet tartózkodott Bécsben, így a propagandatevékenység koordinálását a bizalmasaira hagyta, akiket a csehszlovák hatóságok igyekeztek pálfordulásra bírni. Egyiküket, bizonyos Mihalus Vincét végül megnyerték az ügynek; ő Jehlička és a magyar kormányzat több felvidéki ügynökét felfedte, és rendszeresen jelentett a főnökéről. František Jehlička 1934 után sokszor járt Berlinben, ahol a német irredenta körökkel próbált szorosabb együttműködést kialakítani. Tudva, hogy a szovjetellenes agitációra komoly igény van, a Népszövetséghez benyújtott memorandumokban is egyre részletesebben foglalkozott a csehszlovák–szovjet szövetség veszélyeivel. 1937–38 folyamán Olaszországban propagálta a határrendezés ügyét, mivel továbbra is Rómát tekintette a magyar revíziós célok legfőbb támogatójának. 1938. október elején Londonban tartózkodott, és az angolokat igyekezett meggyőzni a Felvidék teljes területének visszacsatolásáról. 

Nem talált követőkre 

Jehlička a szlovák autonómiamozgalom egyik külföldi oldalágát képviselte. A szlovák történetírás negatív színben tünteti fel, elvtelen köpönyegforgatónak és a magyar irredentizmus kiszolgálójának tekinti. Ugyanakkor tevékenységét mérlegelve nem tagadható: a szlovákok autonómiáját mindvégig, egészen 1939 januárjában bekövetkezett haláláig komolyan gondolta, és mindent elkövetett azért, hogy annak elismertetését a magyar kormánynál elérje. Az is tény, hogy Jehlička magyarbarát orientációja nem talált követőkre Csehszlovákiában. A szlovákok között Jehlička neve hamar negatív tartalmat nyert, tevékenységét nyíltan elítélték nemcsak a csehszlovakisták, hanem egykori néppárti kollégái és barátai is. Nem sikerült irredenta szervezetet kiépítenie Szlovákiában, a hatóságok ezt sikeresen megakadályozták. Ezzel együtt a csehszlovák titkosszolgálat mindvégig megfi gyelte tevékenységét és tartott propagandájának következményeitől. A csehszlovák államiság léte szempontjából a legveszélyesebb szószólónak tekintették, aki arról igyekezett meggyőzni a szlovákokat, hogy hazájuk a történelmi Magyarország. 

Janek István
A szerző történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársa