Fényes szellő időutazás: az Ikarus nem szárnyal tovább

A magyar nemzeti buszgyár bezárásának kapcsán nem árt megemlékeznünk arról, hogy az Ikarusnak akadtak kifejezetten sikeres korszakai is. Egyike volt ezeknek az ötvenes évek vége, amikor a 31/311-es busz készült.

Aki olvas újságot, vagy hallgat rádiót, már tudja: a francia Irisbus, az Ikarus név tulajdonosa bezárja a székesfehérvári gyárat, s ezzel egy nyolc évtizedes gépipari, s bő fél évszázados buszgyártási történet, a magyar motorizáció talán legjelentősebb fejezete ér lényegében véget. Pedig 1949-ben, amikor az első ötéves terv 5600 darab autóbusz előállítását irányozta elő, még derűsnek látszott a jövő. Gőzerővel indultak a fejlesztések, s alig néhány éven belül a gyár többféle, közepes, nagy, városi, távolsági típust állított elő, amelyek aztán Magyarország akkori elszigeteltsége ellenére is a világ minden tájára eljutottak.

Erre az időszakra emlékezve általában a brüsszeli világkiállításon formatervezési díjat is nyert 55/66-os szériát, a legendás farost, a „Bözsi buszt” szokás elővenni. Pedig se szeri, se száma az egyéb emlékezetes Ikarusoknak: a trapézmaszkos, városi 620-asok, az izzasztó tetőablakok miatt „nejlonbuszoknak” nevezett 30-asok, valamint az azokat követő, jóval szellősebb, 1959-től gyártott 31-esek a mai középkorúak számára lehetnek ismerősek.

Éppen egy ilyen utóbbi típust, egy késői 31-est restaurált egy magyar, bizonyos Németh László. A jármű gazdagabb díszítéssel, 85 helyett erősebb, 100 lóerős motorral készült, s a típusszáma is eltért a korábbiaktól, az ugyanis már 311-es. A gyönyörű, élénkpiros, 1964-ben készült, s első éveiben a SZOT tulajdonában lévő busz – futott belőle néhány ilyen színben, noha a legtöbb zöldesszürke fényezést kapott – szinte valamennyi alkatrésze, kis alumíniumdíszei, futóműve, mechanikai részei, borításai, lámpái vadonatújak. Alig akad olyan megye Magyarországon, ahonnan ne került volna elő hozzá valami apró elem. A sokáig szükségszállásként, előtte büfékocsiként szolgált karosszéria Pécelen, a vasútállomás mellett várta a rozsda általi halált, amikor Németh László megtalálta.

Kis híján lakóautó lett belőle, de amikor kiderült, hogy nincs több működő 31-es az országban, mégis teljes restaurálás következett. Buszt tökéletesen rendbe hozni (elméletileg) ugyanakkora feladat, mint személyautót – a gyakorlatban viszont csaknem lehetetlen. Tízszer annyi alkatrésszel, elérhetetlen magasságban lévő szerelni- és festenivalókkal, izomerővel felemelhetetlen alkatrészekkel kell számolni, márkaklubok segítségére pedig – talán mondanunk sem kell – nincs kilátás. Csak a barátokéra. Eredeti ikarusos szakik, Csepel-tudorok, sőt adótanácsadó, kertészmérnök, vízvezeték-szerelő is dolgozott a buszon, nemegyszer éjszakába nyúlóan.

A 311-es másfél éve készen áll, Németh László minden Ikarus-összeröffenésen s a magyarországi veterántalálkozók nagy részén is megfordul vele. Amennyivel keményebb meló volt felújítani, annyival nagyobb érdeklődést vált ki ma a 311-es – tömegek vonulnak unottan a gyönyörű amerikai cirkálók, Jaguarok, Mercedes-kabriók előtt, de amikor a buszhoz érnek, mindenkinek előkerül valami emléke. Még a szász akcentusú németeknek is épp olyan mindennapos látvány volt a 311-es, mint Magyarországon, csakhogy még vagy egy évtizeddel tovább. De akkor a hazájukat még NDK-nak hívták.