Félreértések és túlreagálások szülte francia–izraeli szópárbaj

Alighanem javarészt félreértésekre és ügyetlenségekre vezethető viszsza az elmúlt évek talán legszerencsétlenebb francia–izraeli szópárbaja. Az iszlám konferencián elhangzott Mahathir-beszéd nyomán kirobban diplomáciai vihar azonban már csak szokatlan hangneme és hevessége miatt is meglepte a világot. Éppen e furcsa kétoldalú túlreagálások miatt az ügy kétségkívül adhat okot bizonyos találgatásokra a két ország viszonyát illetően.

Amikor az említett tanácskozáson a hamarosan távozó malajziai miniszterelnök újra megragadta az alkalmat, hogy kifejtse a zsidó világuralomra vonatkozó kedvenc fantazmagóriáit, nyilván meg sem fordult a fejében, hogy az antiszemitizmustól való szokásos elhatárolódásokon túl egyéb nemzetközi következménye is lesz majd kijelentéseinek. Ezért aztán nyilván váratlan öröm lehetett számára, hogy szavai valóságos lavinát indítottak el; két nap sem kellett és a Maharhir-beszéd kapcsán nehezen követhető vádakkal teli indulatos vitát robbant ki Franciaország és Izrael között. Ennek alaphangját a Maariv főszerkesztője adta meg, aki vezércikkben azzal vádolta meg Jacques Chirac francia államfőt, hogy „antiszemita álláspontról” vétózta volna meg a római EU-csúcs Mahathir kijelentéseit elítélő dokumentumának közzétételét. Párizst persze ennél sokkal kínosabban érintette, hogy Szilvan Salom izraeli külügyminiszter gyakorlatilag egyetértéséről biztosította az újságot, amikor az üggyel kapcsolatban tett nyilatkozatában szégyennek minősítette, hogy „egy olyan fontos állam, mint Franciaország, a legcsekélyebb megértést is tanúsíthatja a malajziai miniszterelnök antiszemita kijelentései iránt”.

Vajon mi késztette Tel-Avivot ilyen heves reakcióra? A római csúcson mind külügyminiszteri, mind pedig felső szinten egyetértés volt arról, hogy Mahathir kirohanásai nem maradhatnak szó nélkül. Készült is egy szövegtervezet ezzel kapcsolatban, Chirac és Szimitisz görög kormányfő javaslatára azonban e nyilatkozatot a csúcs záróközleményétől elkülönítve tették közzé – francia állítás szerint a vendéglátók hibájából, késedelmesen. Pontosabban csak azután, hogy az AP kiadta a botrányt közvetlenül elindító anyagát. Tehát az amerikai hírügynökség állította elsőként: a francia elnök megakadályozta, hogy a csúcstalálkozó elítélje a malajziai politikus antiszemita kijelentéseit. Hogy a dolog még kacifántosabb legyen, Mahathir sietett megköszönni Chiracnak a „beszéde iránt tanúsított megértését”.

Ezek után a francia diplomácia természetesen már lépéshátrányba került, s ezt valójában már a botrány lezárásáig sem volt képes ellensúlyozni. A tel-avivi francia nagykövetség ugyan a Maarivnak küldött dokumentumban cáfolta, hogy Chirac csatlakozott volna Mahathirhoz, sőt a francia elnök személyesen intézett levelet a malajziai vezetőhöz, amelyben hangoztatta, hogy az iszlám konferencián hangot kapott nézeteit „mindenki elítéli, aki őrzi a holokauszt emlékét”.

De ez már nem sokat nyomott a latban, legalábbis a Maariv szempontjából. A lap ugyanis Chirac levele után azzal zárta le az ügyet, hogy „a francia elnök a nemzetközi nyomás hatására meghátrált”. Jonathan Peled izraeli külügyi szóvivő pedig a Chirac-szöveget méltatva bejelentette, hogy „kormánya ezzel a maga részéről lezártnak tekinti az incidenst”.

A kínos ügy időben egybeesik az antiszemita akciók számának újbóli megszaporodásával Franciaországban, ami az ottani félmilliós zsidó közösség aggodalmait táplálja. Elemzők szerint egyébként főleg a ris-orangisi rabbi súlyos inzultálása utal arra, hogy korán örültek azok, akik az antiszemita cselekmények idei ritkulásából már a második palesztin intifáda hatásának lecsengését vélték kiolvasni.

Az intifáda kitörése óta eltelt három évet ugyanis a franciaországi zsidó szervezetek különösen nyugtalanító időszaknak ítélik a közösség szempontjából. Szerintük a mélypontot a múlt év jelentette, amikor is a francia emberjogi bizottság egyenesen „brutálisnak” minősítette a zsidóellenes cselekmények számának növekedését. Akkor 193 provokációt – zsinagógák elleni támadást, zsidó temetők meggyalázását, fizikai bántalmazást stb. – regisztráltak az országban, vagyis hatszor többet, mint egy évvel korábban. Ilyen szempontból Lyon, Marseille, Strasbourg és általában a nagy iszlám közösségeknek otthont adó városok számítottak a legfertőzöttebb településeknek. Az antiszemita akciók szaporodásával kivándorlási hullán indult Izrael és Kanada irányában. Ez évben viszont az iraki háború ellenére a párizsi belügyminisztérium már az antiszemita akciók csökkenését regisztrálta.

A zsidó közösség fontos gesztusként értékelte, hogy néhány nappal a Serfaty rabbi elleni merénylet után Nicolas Sarkozy belügyminiszter tett látogatást a ris-orangisi zsinagógában, ahol a kormány részéről teljes határozottságot ígért az antiszemitizmus, a vallási türelmetlenség minden megnyilvánulásával szemben. – ha egy zsidót azért inzultálnak, mert zsidó, az nem a zsidó közösség, hanem az egész nemzet ügye – jelentette ki nagy tetszést aratott beszédében Sarkozy. Kérdés persze, ki mennyire veszi majd komolyan a következő hónapokban a belügyminiszter ígéreteit?

Párizs, 2003.október