Felelet az életnek

A boltban, a piacon az árakat látva úgy érezzük, mintha valóban nem ezen a bolygón élnénk. A munkanélküli már régen feladta, hogy állást találjon. Aki viszont még dolgozónak mondhatja magát, mindennap azzal az elcsüggesztő kérdéssel ébred: vajon meddig mehetek még be a munkahelyemre? Embertársaink sokasága konténerekből guberál. Nagy anyagi különbségek választanak el bennünket egymástól. A félelem mindennapos társunkká vált: mit hoz a holnap, hogyan alakul a jövő?

Havi dilemmák

A jövedelmet addig látjuk a tenyerünkben, amíg megszámoljuk. Azután csekkre írt számokká változik, és elindul havonta megszokott útjára. A lehetőségeket mindig a befolyt összeg határozza meg. Aggódunk, miből telik majd arra, amire kell – rendszerint az újabb lemondásokból. A legtöbb pénz élelmiszerre megy el, majd a rezsire, a kölcsönrészletekre. A gyermekes családokban folyton vannak állandó kiadások, hiszen a lurkók napról napra nőnek, iskolába járnak. Sok család még ki sem heveri a tanévkezdés anyagi csapásának sokkját, máris jön az új. Az utódok megfelelő ellátása persze elsődleges feladat; tanuljanak és vigyék többre, mint szüleik. Tehát: létezni vagy fizetni – ez itt a kérdés, de enni azért mégiscsak muszáj.

Mit tehetünk?

A negatív tendenciák ellenére próbáljuk meg azokat a lehetőségeket kialakítani, amelyekkel napi megélhetési gondjainkat enyhíteni tudjuk. Mai világunkban felértékelődött a házias férfiak és a varrni, kötni tudó nők ázsiója. Egyre több háztartásban van csak egy kereső. Otthon a feleséget helyettesítő férj jobban feloldja magában a munkanélküli állapot okozta lelki gondokat akkor, ha napi teendői vannak. Ha a családnak szüksége van házimunkájára, nem érzi magát felesleges embernek. Másként tekintenek rá gyermekei is, mivel több ideje jut rájuk, mint régebben.

Egy biztos: a kocsma nem jelent megoldást. Szülői értekezleteken gyakran hallani panaszkodó anyukákat, akikre a munkahelyin túl az otthoni tennivalók is rájuk szakadnak. Az anyagi nehézségek mellett a kialakuló ellentétek, a széthúzás ilyenkor a házasságot is a válás mezejére sodorhatja. Jó, ha van kiskert, hobbitelek. A saját magunk termelte javak takarékosságra adnak lehetőséget. Kulturális igényeinket a drága könyvek, újságok vásárlása helyett – megfelelő időbeosztás mellett – a könyvtárban élhetjük ki. Keresni kell a konkrét elfoglaltságot, ami átalakítja az embert, mássá teszi belső értékeit. Helyi kirándulás, nyelvtanulás – akár házi módszerrel is – változást hozhat elkeseredett szemléletünkben. A takarékoskodásra természetesen gyermekeinket is ösztönözni kell. Nekik is vannak vágyaik, céljaik, jó tanulásukat – a realitás határain belül – tehát jutalmazni kell. A szegényebb családokban a könyv, a kazetta jelentheti azt az örömet, amit „módoséknál” a drágább ajándék. A gyermek is boldogabb, ha érzi, hogy odafigyelnek rá. A megértés a bajokat is jobban elviselhetővé teszi, az összefogás pedig segít az akadályok leküzdésében.

Változásra várva

Életminőségünk romlása régen elkezdődött. Azelőtt szorgos munkával gyarapodni lehetett. A tartalékok elfogytak, feléltük őket. Ma munkahelyi biztonságra vágyunk, gazdasági, erkölcsi változásra, megújulásra várunk. Az egzisztenciális nehézségek átformálták emberi arculatunkat. Közömbösek lettünk, magunkba zárkózunk, mások problémái nem érdekelnek bennünket. ĺgy van ezzel egyébként az egész ország, noha hit és remény nélkül nincs előrelépés. A biztosabb jövő érdekében párbeszédre, megegyezésre lenne szükség, mert az idő ellenünk dolgozik.

Nyugdíjasok

Az ország lakosságának közel egyharmada nyugdíjas. Sokat tettek, sokuk ma is dolgozik, bölcsek az élet dolgainak megítélésében. Oda kell figyelni rájuk. Sokan élnek közülük családban, nagyobb emberi közösségekben, de még többen magányosan és elhagyatottan. Ahány idős ember, annyiféle emberi sors. Azonosságuk: bíznak az igazság, a tisztesség erejében, életük jobbra fordulásában. A média igyekszik visszaadni kiútkeresésük lehetséges módozatait, melyek aktualitása a teljes elszegényedéstől való félelem. A különböző sorsok bemutatásakor az olvasó, a néző valóban át tudja érezni helyzetüket, kiszolgáltatottságukat? Ha a nyugdíjas szülő gyermeke állástalan, szinte teljesen kizárható a nagymama, nagypapa anyagi támogatása. Vegyük azután a bentlakásos szociális intézményekben élők esetét: a térítési összegek magasak, a nyugdíjak pedig olyanok, amilyenek. Miközben a betegség bizony állandóan lesben áll, a gyógyszerek elviselhetetlenül drágák. Az idősebb generáció annak idején nagyon megtanulta a pénz beosztását, de ma már ez sem segít. Marad tehát a leszokás, a kivárás, a remény. Ez a vigaszuk. Egyre inkább a perifériára szorulnak, és a társadalom kirekesztettjeinek érzik magukat.

Van viszont egy különleges réteg, nevezetesen az egészségi okok miatt leszázalékolt, nem túl idős rokkantnyugdíjasok. Számuk az utóbbi években egyre gyarapszik. Hogyan érintette őket a sors eme „meglepetése”? Van-e megoldás arra, hogy nehézségeik ismeretében megpróbálnak a társadalom hasznos tagjai maradni? Súlyosabb esetekben, a hétköznapokban mennyire teszik próbára az őket ellátók türelmét, megértését, toleranciáját és a velük való kommunikálás képességét? Megválaszolatlan kérdések, melyekből csak akkor lesz kevesebb, ha majd a gazdaság fejlődésével, a társadalom szemléletének megváltozásával ennek a rétegnek a helyzete is javulhat.

(www.humanitas.hu)