És anyám kitalált

Nem ütöttem anyámra, igaz, valószínűleg apámra sem, de ez utóbbiban képtelen vagyok dönteni, tizenhárom éves koromig nemigen volt alkalmam annyira megismerni apámat, hogy bármit is biztosan állíthatnék. Egyszer jegyezte meg nagynéném, a pótnagyanyám, olyan vagy, mint apád, sehonnan sem tudsz elszakadni, amikor már a csillagok fényénél ballagtam hazafelé, kutyaugatás kíséretében. Legalább nem mondhattam el magamról, hogy a kutya se törődött velem, persze, ez nem is lett volna igaz, hiszen igenis fontosak voltunk, apánknak is, aztán már csak anyánknak, de nálunk még a rokoni szálak is meglehetősen szorosra voltak fűzve, holott anyai ágon a történelem határokat húzott közénk, és nem mindig láthattuk egymást. Valamelyik szomszédasszony monológját hallgattam, és marasztalt a kíváncsiság, a vacsorameleg, meg a néni is..., ki figyelte, hogy öreg este van. Apám szokott megfeledkezni az időről, ő szokott belefeledkezni a beszélgetésbe.

Anyám mind a mai napig más. Ő déli tizenkettőre főzi az ebédet, így szokta meg otthon, Medvén, amely általa mindnyájunk második otthona lett. Apámé is, aki nem a Csallóközben, hanem a Mátyusföldön született. A családi, ezzel együtt az étkezési szokásokat is onnan menekítették át hozzánk. ĺgy esett, hogy reggeli nélkül már csak akkor rohantam el otthonról, amikor azt hittem, már felnőtt vagyok. Lehetőleg, mielőtt anyám, aki évtizedeken át éjszakai műszakban dolgozott, fölébred. Lábujjhegyen osontam ki a lakásból, igyekeztem hangtalanul behúzni az ajtót, bár ez ritkán sikerült, mert pléhvel szigetelték, akkorát szólt, hogy a szomszédos András temetőben is biztosan megfordultak a holtak örök álmukból, csóválták koponyájukat, hová ez a nagy sietség. Hová? Egy gyomorpusztító kávéra, hozzá néhány szál még gyomorpusztítóbb cigarettára. Ez már az egyetemi évek tájékán, meg után volt. Nem is értem magam, így visszamenőleg. Gyerek-, sőt még kamasz koromban is óvtak, miért hittem, hogy az önpusztító életforma előbbre visz? Hiszen anyám a vén középiskolás gyerekeinek is tízórait csomagolt éjjel, amikor holt fáradtan hazajött. Miért nem ment aludni, miért piszmog azzal a kenyérrel szegény, gondoltam, amikor a nagyszünetben korgó gyomromat csitítgattam vele, s ha nem volt elég, kunyeráltunk hozzá innen-onnan, csak egy harapást, egyszer meg odáig vetemedtünk, hogy vidéki osztálytársaink sárga kacsazsírtól illatozó hófehér kenyerét dézsmáltuk meg... De ez disznóság volt, szegények késő estére értek haza, és három évtizede még nem azzal bocsátottak bennünket útra, hogy „itt van, édes gyerekem, egy ötvenes, vegyél rajta enni-innivalót, nincs időm tízóraival piszmogni”. Volt nekik estig a hófehér kenyér, mi viszont délben otthon ebédeltünk, este rendesen, együtt vacsoráztunk. Anyám dagasztott, tésztát gyúrt, takarékosan éltünk, mint mindenki a baráti, rokoni, ismeretségi körben. Ételt nem dobtunk ki, a száraz kenyérből isteni fokhagymás pirítós lett, de erre nem sok esélye volt, mert a hattagú család többnyire mindent elpusztított. Vasárnap pedig sütemény dukált. Egyszerű, kakaós, de mennyei. Gyümölcsöt is ettünk, bár nem kivit, (fejenként) egy-egy narancsot is csak karácsonykor, de nem nyafogtunk, nem követelőztünk. S ha nekem, lévén a család legnyámnyilább alakja, aki minden lehető és lehetetlen betegséget begyűjtött, külön kellett főzni, hát anyám külön koszton tartott, zsiradék, só meg mit tudom én még, mi minden nélkül készült a vízben főtt csirkecomb, a finomfőzelék tejfölt nem láthatott, ég tudja, honnan csippentette a rávalót, de akkor kaptam többletvitamint, banánt, mindent, ami kellett. Ma értem igazán, miért nyitotta meg a szoba ajtaját hangtalanul anyám, amikor följött egy munkatársa, nézze, már itthon vagyok, két hónap után hazaengedtek a kórházból, sokat kell pihennem, meg szigorú diétára kell fognia. Majd kitalál valamit, hogy ne szenvedjek.