Előttünk a gleccservész?

Az ENSZ főtitkárhelyettesének nyár eleji nyilatkozata is arra figyelmeztet: veszélyben a Föld! Tágabb állapothatározást az idén 70 éves Nagy Vilmos víztani szaktudóstól kértünk.

*

Régiónkban egy újabb aszályos és a tomboló hőségnapok számát tekintve szinte egy egész hónapnak megfelelő tikkasztó nyár derekán járunk. És alighanem a következő évek nyarai sem lesznek hűvösebbek. Már a katasztrófában élünk?

Hátigen. És nemcsak ez az idei nyár vagy a tavalyi év, hanem az éghajlati rekordjaik miatt számos korábbi esztendő szintén emlékezetes marad. Sőt, a klímaváltozás üteme láttán valószínű, hogy valahol a határvonalon vagyunk, vagy már túl is léptünk néhány visszafordíthatatlan folyamathoz vezető billenőpontot. Így érthető, hogy a különböző társadalmi vitákban, de a laikus közbeszédben is központi téma lett az egyre nyilvánvalóbb klímakrízis, az ökoszisztéma globális változása. A tudomány pedig jó ideje aggodalmat keltő tényként kezeli a Föld lakosságának köszönhető és mostanában már világviszonylatban tetten érhető klímaváltozást, ami mind a légkör, mind az óceánok felmelegedésében, illetve a szélsőséges időjárási események gyakoriságában ölt testet. Mindennek a természeti környezetre és a civilizációnkra gyakorolt kedvezőtlen hatásait már mindenki a saját bőrén érzi. Az idei esztendő első hét hónapja is maradéktalanul megmutatta a kétségtelen éghajlatváltozás lényeges tüneteit: az égszakadásszerű esőket, a helyi villámárvizeket, az égből potyogó teniszlabdányi jéggolyókat, a pusztító orkánokat és az időjárás egyéb extrémitásait. Globálisan pedig az óceánok és tengerek szintemelkedése, az örök jégtakaró olvadása és a gleccserek zsugorodása maga a riasztó valóság.

Napjainkban még rémhír, ha a gleccserekről itt-ott megjelenő cikkekben az ember kockázatosan instabillá vált helyzetről olvas?

Sajnos egyáltalán nem.

Merthogy?

Mert valóban gyors tempóban olvadnak Alaszka eljegesedett hegyei, olvadnak Izland hatalmas kiterjedésű jégmezői, ahogyan a Déli-sark vidékének, az Antarktika tengerpartjának korábban általában 50-60 méter magas jégtakarója is. Grönlandon idén júniusban az összterület 45 százalékát érte el az erős olvadás, így most sekély tavakat találni ott, ahol jégmezők voltak. Környezeti szempontból nem kevésbé elgondolkodtató a Himalája összesen 650 gleccserének világa. A műholdfelvételek tanúsága szerint ez a természeti kincs 2000 és 2016 között évente öt métert vékonyodott, és évről évre nyolcmilliárd tonna jeget vesztett, míg az utóbbi adat éves rátája 1975 és 2000 időközében még „csak” négymilliárd tonna volt! És maradva a Himalája szembeszökően zsugorodó gleccsereinél: az ott meglévő jégállomány fokozatos megcsappanása előbb-utóbb 1,7 milliárd ember vízellátását veszélyezteti. Ha ugyanis eltűnnek a hegyek gleccserei, akkor az azokból táplálkozó folyók is elvesztik a vizüket, ami magától értetődően a bajok bajába sodorja az emberiséget. A jó hír, hogy jelenleg még bolygónk felületének tíz százalékát borítják gleccserek, viszont a klímaváltozással körvonalazódó gondok tükrében, természetesen, több más komoly tényt, kevésbé megnyugtató szempontot is látni kell. Például azt, hogy ha elolvad az Északi-félteke legnagyobb, helyenként 3000 méter vastag grönlandi jégtömege, ez önmagában többméteres tengerszint-emelkedéssel jár. Természetesen annak valamennyi következményével. Ugyanakkor már jelenleg súlyosbítja a globális klímaváltozással összefüggő vízgondokat, hogy a Föld lakosságának kétharmada vízhiánnyal küszködik.

Eszerint az emberiség befűtött önmagának?

Kesernyés iróniával mondható így is. Ráadásul számolni kell az esetleges ökológiai láncreakciókkal, amikor is bizonyos küszöbértékek átlépése nyomán a folyamatok felgyorsulnak, és általában visszafordíthatatlanokká válnak. Bár éppen ebből a szempontból érdekesen újszerű kísérlet zajlik Ausztriában, ahol az osztrák Alpokban fehér fényvisszaverő „ponyvákkal” igyekeznek lassítani a gleccservész egyre gyorsuló nyomait. Az elképzelés sikere vagy kudarca közvetlenül Szlovákiát is érintheti, mert a Duna vizének egyharmada az Alpokból származik; ha pedig ez az utánpótlás megszűnik, és a folyam vízhozama szinte kizárólag a természetes csapadéktól függ majd, akkor az szükségszerűen a mi hazai vízháztartásunkra is kihat. Hogy az ausztriai gleccsermentők igyekezetét siker koronázza-e, egyelőre persze nem tudni, viszont a jelen állapotokra épülő prognózisok nem rózsásak: a becsült adatok szerint az Alpok gleccsereiből érkező hasznos vízhozammennyiség 2100-ra négy százalékra csökkenhet. Ez is jelzi, hogy az egyszer visszafordíthatatlanná vált dolgok, sajnos, a jó szándékú erőfeszítéseknek is határt szabhatnak. Arról nem is szólva, hogy a könnyed visszafordíthatóság különben sem jellemzője a természeti folyamatoknak.

Ebben a kedvezőtlen helyzetben mi a közös feladatunk?

Hogy mielőbb véget vessünk a mindennapi pazarló életvitelünknek. És lehetőleg azonnal hozzuk végre közös nevezőre – elvi és szemléleti szinten – a klímaváltozást megfékező kötelező stratégiát. Az alapvető probléma ugyanis a tudományos ismeretek és kutatási eredmények széles körű ignorálása, illetve a kapzsi életmód. Az így kibontakozott és természetszerűleg a globális vízviszonyokat is érzékenyen befolyásoló jelenlegi klímakrízis ugyanis valóban az emberiség létét fenyegeti. Hadd mondjak pusztán egy-két kifejező és a következményeiben elgondolkodtató példát: állandó szorzókkal számolva 1 kiló hús „koefficiensi” ára 20 000 liter víz; vagy egy középkategóriájú autó tegyen meg mindössze csak 500 métert, ez az útszakasz – káros környezeti hatásait tekintve – egy kilogramm jég elolvadását fogja jelenteni a bolygón! Hasonlóképpen kifejezhető, mibe kerül egy kiló gabona, egyetlen, szeszélyből megvásárolt, de sohasem viselt ruhadarab, bármi más egyéb. A környezetnek ugyanis, egymáshoz kötődően, egyrészt tűrőképessége, másrészt eltartóképessége van. És ha az egyiket bántjuk, bántjuk a másikat is. A gleccserek zsugorodása, a sarki jégmezők gyorsuló olvadása, a klímaváltozás miatt Oroszországban szertefoszló permafroszt alól kiszabaduló metángáz mennyisége, a dühöngő bozót- és erdőtüzek, a bibliai aszályok vagy az özönvízszerű esők és gyilkos erejű viharok gyakorisága mind-mind arra figyelmeztetnek, hogy az igazi kérdés nem az: mennyit bír el a bioszféra örökös önszabályozó rendszere – amelyik ha „megrázza” magát, és feleletképpen a mi hibáinkra változtat az állapotán –, hanem az, hogy végső soron mennyit bír el az emberiség?! Tehát a klímaváltozás és annak valamennyi velejárója azt jelzi, itt rólunk van szó.

Jelesül, hogy a vesztünkbe rohanunk? Mert több helyütt azt is hallani-olvasni, hogy a témába merült kutatók többsége szkeptikus...

Főként nyilván azok, akik a napi munkájuk során elsősorban az éghajlatváltozás tempójával, illetve lépten-nyomon tapasztalható közvetlen hatásaival szembesülnek. Aligha egyszerű dolog szinte nap mint nap a negatívumokat tudatosítani, közben mindehhez jó pofát vágni. Mert a tomboló kánikulai napok száma vagy az egy teljes hónapra nyúló erős trópusi hőség csupán az egyik probléma a klímaváltozás szerteágazó prózai gondjai közül. Emellett megvannak az éghajlatváltozás komoly egészségi veszélyei, infrastrukturális összefüggései, a honos állat- és növényfajok klímaökológiai problémái, a jövőben a klímaátok elől milliószámra menekülők elfogadásának és túlélésének globális vesződségei. Mifelénk ma még kevesen tudatosítják, hogy a Föld aszályos tájain az akut vízhiány is csak az egyik körülménye az életbevágó nehézségek sokaságának, mert például a reális tengerszint-emelkedés éppen a partokra települt emberiség mai lakóhelyeit semmisítheti meg. A klímakrízis okozta buktatókon ezért csakis együttműködéssel lehet – talán – úrrá lenni. Mondhatnám, hogy elsősorban az ENSZ amolyan világhatalmi tekintélyével és erélyes fellépésével.

Ön szaktudósként szintén borúlátó?

Nézze, nem titok, hogy a jó dolgában eltévedt emberiség mára bonyolult helyzetbe sodorta magát. És mert a többség mind a mai napig közömbös, figyelmetlen és mohó, gondolom, nyugtalan jövő elé néz a világ. Továbbra is kevesen tudatosítják, hogy benzin meg olaj nélkül élhet az ember, de víz és tiszta levegő nélkül nem. Globálisan pedig az is súlyosbítja a helyzetet, hogy a klímaváltozás okozta bajok elsődlegesen a legsebezhetőbb országok legkiszolgáltatottabb rétegeire csapnak le.

A tudós szerint mit kellene az embereknek megérteniük?

Én főként azt szeretném, hogy különösen a politika értse meg a mostanra létrejött klímakrízis valós veszélyeit. Hogy a politikusok végre figyeljenek a súlyos éghajlatváltozást kiváltó okokra. És hogy ne csak a haszonra ügyeljenek, meg a klímatagadók „érveit” mérlegeljék, hanem hallgassanak a tudósokra, és szakmai kérdésekben meggyőzhetők is legyenek.

A klímatagadásra pár év(tized) múlva úgy tekint az emberiség kritikusan gondolkodó hányada, mint a holokauszttagadásra?

Igen. De ahogy azt sem tudjuk, úgy ezt sem fogjuk tudni meg nem történtté tenni!

Mi vár az utánunk jövő nemzedék(ek)re?

Számukra a klímaváltozás olyan valóság, amire akarva-akaratlanul be kell rendezkedniük, hiszen a jövőben a mainál másabb készségekre lesz szükségük. Hogy alapvetően alkalmazkodni tudjanak az egyre szélsőségesebb időjárási körülményekhez, és ennek megfelelően kell alakítaniuk az infrastruktúrát, a vízgazdálkodást, az élemiszer-előállítást, az egészségügyi ellátást.

Megmenthető a civilizáció?

Abban az értelemben vagyok csak optimista, hogy eddig még mindig fennmaradt.