Elődök nyomdokán

Éretlen felnőttek voltak. Egy rejtett erő húzta-rángatta őket az elprédált gyermekkor felé. Azokban az időoázisokban, ahol még nevetni-mókázni lehetett, mindennemű, jelentéktelen értelmetlenséget meglovagolni. Szaglászni. Ingerkedve járni a falut. Bekukkantani a házakba. A konyhák homályában idétlenkedni. Később felgyorsult magánidejük, és jószerint csakis lélekben lopták vissza magukat az édes semmittevésbe. Abba a jótékony őrületbe, amely egykor életük elperelhetetlen tartozékának tetszett. Akkor..., néhány esztendővel korábban, még fonákjára gombolódhatott az értelem és a teljes világ. Ám, most... Most a jó nehézség a tudója, hogy igazán mi is történik velük. Egyre gyakrabban verődnek össze a folyó menti gát tövében. A hangjuk visszafogott. Hosszasan hallgatnak. A nyavalya sem érti őket. Nőkről beszélnek. Miközben fanyalogva gondolnak arra, hogy ez veszélyes terület.

Jobb lenne visszahúzódni a régi idők díszletei közé. Az a régi-régi, mézédes élet. Csakhogy időzgetve az adott témánál, jól tudják, útjuk csakis a mindenkori szakadék felé vezethet. ĺgy ülnek. Körömig szívják az olcsó cigarettát. És már érzik az élet árát. Jól tudják, hogy minden édes percért tizenötszörös adót fizetnek. Minden kivárás dukátot ér. De a haladás, egyetlen lépés is ezernyi veszélyt rejt magában. Mégsem tehetnek mást. Az idő szalagján ülnek. És az idő viszi őket, viszi a hihetetlenül köznapi romlásba. Abba a körletbe, ahol csodák csodájára mindig és mindenkor ugyanaz történik. Ülni. Várni. A hangjuk, akár a hanyagul kezelt bor: zavaros. A lelkük feltüzelt. És mégsem a régiek... Már képtelenek úgy harsogni-ingerkedni, mint egykor. Maguk sem értik: teljes valójuk nyugtalanság honává vált. A testük már parázslik. Üldögélnek. Kivárnak. És Tüzi így szól:

– Tavasszal feleségül veszem Évát.

A többiek megértőn bólogatnak. A sors. Értük nyúlt. Ez vitathatatlan. Az élet pedig elküldte harsonását, hogy bejelentse egy nem létező ütközet végét.

– Hát ez az, fiúk! Ez az ember sorsa – s a pénzről prezsmitálnak. Munkahelyekről, kulizásról. Mesterekről. S egyszeriben megfeledkeznek arról, hogy tegnap még a széles világ gyöngyeit akarták megvásárolni. Élvezni akarták az élet pezsgő térfelét. Most meg majd olcsó gyümölcsbort isznak a hatodik A-ban. És szerenádot adnak a lányoknak. S a nevetésükben mind több a hulladék. És minden-minden zaklatottnak és zavarosnak tetszik.

Déká jött át a réten. Ritkán vetődött közéjük. Mint mindig, ezen a hűvös délutánon is kigombolt és feltűrt ujjú kockás inget viselt. Ő jött át a grundon, ahol tavaly a gátnál ülők még futballoztak. A lányokkal incselkedtek. Déká kiismerhetetlen volt, a göndörödő, válláig érő sötét haja, a vastag szemöldöke, az alacsony homloka..., megállt a gondokba merülő fiúk előtt, és így szólt:

– Nagyon megülepedtetek! Megsavanyodtatok. Ahelyett, hogy futnátok egy igazi kört az életben.

– Tavasszal feleségül veszem Évát – mondta Tüzi.

– Én meg elveszem Barbarát... – így Inka.

– Az ráér – legyintett Déká, akit bányászfiúnak neveztünk, merthogy egykor igazi bányában dolgozott.

És most ez a különös és hóbortos figura itt állt előttünk. A gombóc orrával, a gombóc állával, a bohóc mivoltával! A gát tövében ülők érezték a Dékából beléjük áramló erőt. A tényleges világ felhőtlen síkjait hozta el közéjük. Csakhogy megkésve. Mert ők már az életnek annak a térfelén tartózkodtak, ahonnan nem lehetett visszalépni. S ahol Éva, Barbara, Ágnes, Zsófia és Zsanett kisvártatva gyerekkocsit tol majd maga előtt, s a fiúk: Icska, Tüzi, Inka, Imre, Letye és mind-mind a többiek hétvégeken kicsi szobácskákat, olcsó zugokat építenek, s a hét többi napján pedig a városokban robotolnak, építkezéseken vagy szállodai hordárokként, miközben az újszülöttek kirúgják majd a pólyavánkos csücskét, ruha és pénz, pénz és iskola, a nyavalya tudja, hogy igazán mennyi-mennyi nyomorúság meg minden egyéb dolog, hát ez az, ez a nyomdok, ahol az elődök már jártak, és most majd ők... Mert rajtuk a sor, ez vitathatatlan. Ruha, pénz, kiadások, tehetetlenség... Az útvonal csaknem máris teljességében ismerős volt előttük. S a vasárnap délutáni kocsmázások. Éva, Barbara és Ágnes kisírt szeme. Hogy már megint, megint kevés az a nyavalyás pénz, és a fiúk meg mindig az ivót választják. Inni. És lassadján pocakot ereszteni. Ami nem más, mint az önfeladás és a rossz minőségű kaják eredménye.

– Hát ezt akarjátok, hékás?! – mondhatta volna a bányászfiú. De nem szólalt meg. Csak nyújtotta itt a tartózkodást. A gát tövében ülők pedig szívták magukba a bányászfiú lelki erejét. Természetesen azok a házasságok elhalaszthatók lettek volna. S az életben futhattak volna még egy kört, ahogyan Déká javasolta. Mint oly gyakran, most is felszedelőzködtek és a kocsma felé indultak. Déká pedig elnéző mosollyal búcsút intett nekik. Mi a bányászfiúval átvágtunk a grundon, s a közeli erdő felé ballagtunk, hol hatalmas vadkörtefák, diófák és szilek váltották egymást. Ő ekkor mutatta meg gyermekkorának emlékmaradványait, ami egyben a felnőttségének végét jelentette, sőt nemcsak az övét, hanem a zsákutcába torkollott világét is! Mindannyiunkét! Pontosan úgy, ahogyan jegyezve van: Alfa és Ómega! Megmutatta azt a fát. Az oda vezető utat. Úgy, ahogyan egykor megtörtént: megjelentek előttem mind-mind az élőképek.

Az apja miután elveszítette az első feleségét, egy kilencesztendős lány anyját vette magához. Déká ekkor másfél éves volt. S a lány hetente több alkalommal e rengetegbe vezette őt, s a szilhez kötötte és megvesszőzte. Mígnem egy alkalommal egy falubeli ember észrevette őket. Az a másfél esztendős gyermek azóta itt áll, itt az örök fához kötözötten. A bozót rég benőtte őt. S a szillel ikerlétet alkot. „Hát, itt az én felnőttségem – mondta. – Ezek pedig..., Tüzi, Letye és mind-mind a többiek..., ehhez a fához igyekeznek öntudatlanul. Előbb vagy utóbb ide kötik majd őket. Igyekeznek... Ide jutnak majd. Ehhez a szilhez!

És én döbbenten álltam egy elrontott élet emlékműve előtt.