Előbb áll papnak, minthogy egyetemre menjen

A nyár folyamán töltötte be a 23. életévét, de már szédületes pályafutást épített az autósportban. Miért nem a politika vagy a közélet tűnt kézenfekvő választásnak az ezeréves Habsburg-dinasztia családfőjének egyetlen fiúgyermekeként?
Szerencsémre viszonylag szabad szellemben nevelkedtem, ezért tulajdonképpen mindig azt tehettem, amit csak szerettem volna. Az autóversenyzés korán elvarázsolt, a szüleim kezdetben múló, gyermeki érdeklődésnek hitték, de én csak ebben tudtam elképzelni magamat. Az évtized, amit ebben a sportágban töltöttem, engem igazolt.

Édesapja Habsburg Károly osztrák–magyar főherceg, Habsburg Ottó, az utolsó trónörökös legidősebb gyermeke, édesanyja a magyar származású Thyssen-Bornemissza Franciska bárónő, ismert műgyűjtő. Milyen neveltetésben részesítették?
Salzburgban jöttem a világra, és egy ottani családi házban töltöttem a gyermekéveim kezdetét. Hat-hét éves koromban költöztünk Bécsbe, ott kezdtem az iskolát. IV. Károlynak és Zitának, az utolsó osztrák–magyar uralkodópárnak a dédunokájaként nem volt átlagos a gyermekkorom, de a külsőségek tekintetében soha nem éreztem különbözőséget a velem egykorúaktól. Egyáltalán nem éltünk nagyzoló vagy bohém életet, nem laktunk palotában vagy villában. Ha sokaknak meglepetést vagy egyeseknek csalódást okozok, itt és most leszögezem: mindig is lakásban éltünk az osztrák fővárosban, ahol ugyanolyan szabadon járhattam-kelhettem az utcán, mint bárki más Bécs másfél millió lakosa közül. Tulajdonképpen lehetőségem sem volt eltérni a normálistól. Az, hogy a családomnak különleges története lenne, gyermekfejjel soha nem jutott eszembe. Csak azt tudtam, hogy a családomnak története van, mint minden európai famíliának. Elvégre a Habsburg is csak egy név, akárcsak a Müller vagy a Fischer.

Na de milyen! A Habsburgok a 13. század végétől voltak Ausztria hercegei, majd főhercegei, aztán német királyok és osztrák császárok, 1806-ig a német-római császári címet is használva. Arról nem is szólva, hogy évszázadokon keresztül magyar és cseh királyok voltak, de a család bizonyos tagjai a spanyol, a szicíliai, a portugál, a mexikói és még fél tucat állam trónjára kerültek…
Egyszer csak ráeszméltem, hogy tisztelnek az emberek. Néhányan anélkül, hogy ismernének. Akadtak olyanok, akik spontán megrázták a kezemet, ha találkoztak velem, mások arra kértek, hadd készítsenek egy fotót velem, és időről időre felbukkantak a lesifotósok is. Habár nem kaptam uralkodói nevelést, néhány rangos bálon részt vettem a nővérem, Eleonóra és a húgom, Glória társaságában, ahol mindig a vakuk kereszttüzében találtuk magunkat. Idővel meg kellett értenem, hogy a nevem sok érzelmet vált ki a legtöbb emberből.

Negatívat is?
Szerencsére nem, legalábbis minimális gonosz, ármánykodó visszajelzést kapok. Sokakat meglep, hogy ez így van, de még manapság is csak elvétve kapok rosszízű, gonoszkodó üzenetet, azokat is csak a közösségi médiában. Aktív felhasználója vagyok a Facebook, a Twitter, az Instagram-oldalaknak, és csak az utóbbin, amire mellesleg a legnagyobb hangsúlyt helyezem, 19 ezren követnek. Ha nagy ritkán epés hozzászólás érkezik, mindig magam válaszolok: megírom az illetőnek, hogy remélem, talán egy nap találkozunk. Érdekes módon, ilyenkor egyből köddé foszlik a rólam alkotott kép, s kiderül, mégsem vagyok idióta vagy  ingyenélő, aminek egyesek képzelnek. Sőt, mondok még valamit: néhány magyar és cseh legitimista teljesen odavan értem, és folyamatosan koronahercegként vagy leendő királyként vagy császárként hivatkozik rám. Pedig biztos lehetek abban, hogy egyetlen európai állam sem változtat az államformáján a közeljövőben, szóval nem leszek császár.

Bánja ezt?
Boldog vagyok, azzal foglalkozhatok, amit szeretek.

A névvel számtalan dinasztikus kötelezettség jár, van affinitása és ideje ellátni ezeket?
Egészen őszintén azt kellene felelnem, hogy szívesen teszek eleget a Habsburg-családon belüli hivatalos feladataimnak, de a valóság az, hogy a merev, szigorú világ távol áll tőlem. Természetesen bizonyos rendezvényeken képviselem a családot, de ellentétben sok európai királyi házból származó kortársammal, én szinte teljesen kimaradtam a bálozásokból, az udvari eseményekből. Éppen ezért alig van kapcsolatom más uralkodóházakkal, holott a családom szinte az összessel ilyen-olyan rokoni kapcsolatban áll.

Kikkel tart jó kapcsolatot a népes – nagyjából hatszáz főből álló – famíliából?
Az unokatestvéremmel, Habsburg Józsival (Habsburg József Albrecht osztrák–magyar főherceg – M. M.), aki József nádor egyenes ági leszármazottja. Velem egykorú fiatalember, aki az üzletember édesapjának, József Károlynak dolgozik, és ősszel Magyarországra költözik Pál nevű öccsével. De a nagybátyám, György családjával is jóban vagyok. Ők mindannyian példaképek a hit megélése szempontjából.

Köztudott, hogy az édesapja nem rajong a családfőként végezendő adminisztratív munkáért, de a legtöbb főnemesi eseményen (esküvők, temetések, trónra lépések, koronázások) sem látni gyakorta.
Pedig ő volt az, aki a nevelésemben a legnagyobb hangsúlyt helyezte a kötelezettségekre, a szabályok követésére. Nem volt könnyű dolga velem, mert önfejű kamasz voltam. Egy idő után már túlzottan nem is forszírozott semmit, mert a választás szabadságát rám ruházva tizenkét-tizenhárom éves koromban lehetővé tette, hogy eldöntsem, akarok-e például templomba járni, imádkozni. Mivel lázadó voltam, egy ideig nem mentem templomba, de mivel én dönthettem, s egyébként is vallásos neveltetésben részesültem, magától tért vissza a misére járás igénye.

Gyakran kérdezi a szüleit a nagy elődökről?
Azt hiszem, többször kérdeztem őket, mint ahányszor maguk hozták szóba egyik-másik „nagy” Habsburgot. Lenyűgözőnek tartom, hogy az utolsó császár és császárné a dédszülőm, mindig foglalkoztatott, hogy milyenek voltak, különösen, hogy a császár milyen apa vagy keresztény államférfi volt. Azt hiszem, bonyolult száz év távlatából megérteni őket, mégis közel állnak hozzám, büszke vagyok rájuk. Gyakran jut eszembe, hogy Ottó, a nagyapám a bolgár cár mellől követte figyelemmel a dédapám, IV. Károly magyar királlyá koronázását 1916. december 30-án, s az archív fekete-fehér felvételeken hallani, hogy folyamatosan ujjong: „Apu, apu, apu!” Olyan büszke volt az édesapjára, mint én az enyémre.
 

Miért választotta a gokartot, az első sportágat, ami az életvitelszerű autóversenyzés felé terelte?
Az iskola nem érdekelt túlzottan, a szabadtéri sportok viszont feltöltődést adtak, ott kidolgozhattam a sok energiámat. Ami a gokartversenyzést illeti: nem én választottam, hanem csak úgy jött. Kezdetben átkozottul béna voltam, folyamatosan ütköztem, lassúnak számítottam. Aztán csak eljutottam a gokart-világbajnokságokig, ahol, ha eleinte nyerni nem is tudtam, a legjobb tíz között zártam a futamot. Három világbajnoki döntő után átálltam a formaautós megmérettetésekre.

Mi a sporttitka?
Nem szabad feladni. Három éven keresztül mindennap beültem a gokartba, s addig küzdöttem, amíg én lettem a legjobb.

Volt tehetsége az autóversenyzéshez?
Eleinte nem volt tehetségem, másrészről, ahogy mondtam, lassú voltam. De szerettem vezetni, száguldani, versenyezni. Néha az emberek csak legyintettek, „ez csak Ferdinánd”, de aztán megmutattam nekik, hogy mire vagyok képes.

Mit tart a legnagyobb sikerének a formaautós karrierjében?
Az édesanyám a tizenegyedik születésnapomra lepett meg az első saját gokartommal, az első versenyemen, tizennégy évesen a győri Kálmán Motorsport, majd a Speedworld Academy osztrák csapat színeiben indultam. Több bajnoki címet és három világbajnoki döntőt követően váltottam a formaautózásra, és eljutottam a Formula–3-as Európa-bajnokságig. Eddigi legjelentősebb győzelmemet a makaói nagydíjon értem el, ahol brazil pilótatársammal, Sérgio Sette Camarával versenyezhettem. A makaói nagyon egyedi pálya, ahol az összes nagy autóversenyző nyert már. Meseszerű élmény volt! Nemcsak a győzelem miatt, hanem azért is, mert ott bebizonyítottam, hogy képes vagyok mindent megtenni a győzelemért. Az utolsó körben kerék kerék mellett haladtam az ellenfelemmel a meleg, nyirkos időben, s a végén alig centikkel hagytam le. Az, hogy véletlenül még a kocsimat is széttörtem a célvonal utáni kanyarban, csak ráadás.

Mit tanult ebből a lélekölő sportból?
Úgy érzem, leginkább azt, hogy nagyon korán megtanultam kezelni a kellemetlen helyzeteket. Úgy nőttem fel, hogy imádtak, pusztán azért, mert Habsburg vagyok. Boldogság és tisztelet övezett a családom miatt, de a versenyzés megmutatta az életet, ahol bizony rendre konfrontálódni kell. Senkit nem érdekel a versenypályán a nevem, csúfoltak vagy beszóltak, ha úgy adódott. Eleinte nem viseltem jól, de mára hálás vagyok ezért az élményért. Ugyanez történt a katonaságnál, ahol idén januártól teljesítettem a hat hónapos kötelező sorkatonai szolgálatomat. Szerencse, hogy jól kijövök az emberekkel, mert a versenypályán csak az számít, hogy megnyered-e a futamot, a katonaságnál pedig csak az érdekes, hogy ellátod-e a feladatodat. Az autóversenyzés fejben dől el, nem szabad szétcsúszni.

Részesül előnyökben a származása miatt?
Ténylegesen nem, de jólesik és vicces, hogy a szurkolóim közül többen DoubleEagle-nek (Duplasas) vagy Hercegnek hívnak. Könnyebben nyílnak meg az ajtók előttem a jól csengő név miatt, több hírességgel kerültem kapcsolatba, de magam szeretném bizonyítani, hogy rászolgáltam az elismerésre.

Ez a mondat akár a nagyapjától, az 1961-ben a trónigényéről lemondott, s a modern Európát megteremtő Habsburg Ottótól is származhatott volna…
Jólesik az észrevétel, mert a nagyapám egyfajta útmutatást jelent számomra. Tizennégy éves koromtól egymagam, a szerelőmmel jártam versenyekre, s ha becsekkoltam egy magyar, osztrák, szlovák, cseh hotelbe, egyből hátrahőköltek az útlevelemet látva. Habsburg, mint Habsburg Ottó, kérdezték tőlem mindig. Szóhoz sem jutottak, amikor elárultam, hogy Ottó az én szerető nagyapám. Róla a mai napig megtudok valami újat, mert hallatlanul progresszív, intelligens politikus volt, akire rettentően büszke vagyok.

Augusztus elsején a belgiumi Spa-Francorchamps versenypályán kezdte a koronavírus-járvány miatt elcsúsztatott német túraautó-bajnokság, a DTM versenyeit. Sporttársa, a német Pascal Wehrlein a DTM-ből jutott be a Forma–1 elit körébe. Ön is szeretne bekerülni a „száguldó cirkuszba”?
Nem hinném, hogy sok esélyem lenne rá. Korábban talán a kelleténél többet foglalkoztam a jövőmmel, most a jelent próbálom megélni. Augusztustól kilenc versenyem van az évadban, elsődlegesen a megmérettetésekre fókuszálok.

Ha jól olvastam a versenykiírást, idén kimaradt a Hungaroring…
Sokat versenyeztem a Hungaroringen és a Pannonia-Ringen, de még a pesti Hősök terén is. Talán majd jövőre újra magyar pályán róhatom a köröket.

Mik a tervei hosszú távra, ha nem találja meg a számításait a pályán?
Előbb állok papnak, minthogy egyetemre menjek! Érdekel a filozófia és a teológia, hobbiként pedig a sziklamászás. Nem valami bonyolult vagy izgalmakkal kecsegtető kihívás, de igazán élvezem! Azt hiszem, talán a zenében is lehetne jövőm, különböző zenei produkciókban. Hubert von Goisern nagy kedvencem, sok humort visz a zenébe, de Freddie Mercury és az ABBA zenéjéhez is erősen kötődöm.

Ami a reverendát illeti, csak halkan emlékeztetném, hogy Vácnak és Esztergomnak volt már Habsburg-Estei püspöke Károly Ambrus főherceg személyében. Miként éli meg a hitét a modern világban, ahol egyre inkább teret nyer az iszlám, a kételkedés és az utóbbiból fakadó ateizmus?
Nagyon személyes a vallásosságom, alig tudok róla beszélni. A velem egykorúakat a bizonytalanság jellemzi. A közösségi média ideológiája a hibátlan imidzs megteremtéséből fakad, ami sokak önbecsülését, értékrendszerét leépíti. Másrészről túlságosan kötődünk az internethez, amit szintén nem tartok helyesnek. Habár rendkívül aktív vagyok a digitális platformokon, magamban rendre hálát adok azért, amit eddig elértem. Eleonóra nővérem júliusban házasodott össze a korábbi Forma–1-es belga pilótával, Jérôme d’Ambrosióval. Jó érzés volt részt venni a nagy napjukon, mellesleg részben én dokumentáltam az esküvőt! Boldoggá tesznek az ilyen hétköznapi örömök is!